— Igazán felkaphatnál legalább egy pareót, ijesztgeted itt az embereket a látványoddal — húzta el a száját lustán Gábor, miközben hasra fordult, és a mozdulattal egy adag homokot rúgott az én törölközőm irányába. — Komolyan, anya, két részes fürdőruha a te korodban? Nem túlzás ez egy kicsit?
Eszter a telefonja kijelzőjére tapadva csak halványan bólintott, szavak nélkül is jelezve, hogy egyetért a férjével. Én higgadtan megigazítottam a bikinifelső pántját, és eszembe jutott a reggeli tükörképem: ötvenkét évesen is teljesen vállalható formában voltam, köszönhetően annak, hogy hetente háromszor edzőterembe járok.
— Pontosan mi a probléma? — kérdeztem tárgyilagos, már-már jeges nyugalommal, miközben elővettem a naptejet, ügyet sem vetve a hangnemére.
Gábor felnevetett, élesen, füttyentéssel fűszerezve, élvezve a helyzetet és a feltételezett fölényét.
— Az idő nem kímél, Katalin. A bőr már nem hamvas barack, a gravitáció pedig könyörtelen úrnő.
Egy pillanatra elhallgatott, amikor találkozott a tekintetünk, de a magabiztossága nem csorbult. Úgy viselkedett, mintha ő lenne itt a főnök. Pedig ezt az utat teljes egészében én fizettem: a business osztályú repülőjegytől kezdve egészen a koktélig, amit most nagy komolyan szürcsölt a szívószálon át. Gábornak már három éve tart a „pályaorientációs válsága”, miközben Eszter két állásban dolgozik, hogy fenntartsák magukat.
Ő ezalatt a kanapén „vizualizálja a sikert”, és időről időre kijelenti, hogy környezetváltozásra van szüksége, mert túl nagy rajta az otthoni nyomás.
— Gábor, esetleg hoznál egy palack vizet? — kérdezte a lányom halkan, szinte mentegetőzve.
— Ugyan már, ebben a hőségben? Menjen inkább anya, neki úgyis jót tesz egy kis mozgás, legalább átmozgatja a tagjait — legyintett.
Lassan feltápászkodtam a napágyról. Belül valami jeges elszántság kezdett forrni bennem. A strand zsúfolt volt, a sirályok rikoltozása és a kukoricát árulók kiabálása különös háttérzajt teremtett. Tudatosan a legforgalmasabb pillanatot választottam, amikor a pihenők szinte egymás hegyén-hátán feküdtek.
— Eszter, szólj már neki, ez kínos! Mindenki minket néz! — folytatta Gábor, immár hangosabban, hogy mások is hallják.
Imádta a közönséget, mindig azt hitte, ő a társaság lelke és utánozhatatlan szónok. A közelünkben fekvők közül többen is felénk fordították a fejüket, kíváncsian figyelve, mi készül kibontakozni.