A hó sűrű pelyhekben hullott, vastag, fehér takaróval borítva be az utcákat. Eszter a lakása ablakánál állt, és némán figyelte, ahogy az emberek sietve vágnak át a téren, sálba burkolózva, felhajtott gallérral védekezve a csípős hideg ellen. Alig kezdődött el a december, a tél mégis teljes erővel megérkezett. Egy hét múlva lett volna az esküvőjük – az időpontot még nyáron tűzték ki, amikor minden olyan biztosnak és harmonikusnak tűnt.
Az elmúlt hat hónap szinte észrevétlenül suhant el. Eszter és Márk számtalan éttermet végigjártak, mire rátaláltak arra a teremre, amely mindkettejüknek megfelelt. A vacsorát jó előre lefoglalták, hogy legyen idő az ételsor pontosítására. A ceremóniamestert hosszas mérlegelés után választották ki: videókat néztek, véleményeket olvastak, ismerősöktől érdeklődtek. A gyűrűket a belváros egyik ékszerüzletében vették meg – letisztult, elegáns darabokat, pont olyat, amilyet Eszter elképzelt.
Minden nyugodt mederben haladt. Márk lelkesnek mutatkozott, aktívan részt vett a szervezésben, telefonált a szolgáltatóknak, egyeztetett a részletekről. A szülei sem emeltek kifogást a házasság ellen, bár az édesanyja, Erzsébet, többször elejtette, hogy az ünnepség lehetne valamivel fényűzőbb. Eszter azonban nem tulajdonított különösebb jelentőséget ezeknek a megjegyzéseknek – ők meghitt, családias esküvőt terveztek, nem hivalkodó felhajtást.
Az első repedések egy héttel korábban jelentek meg. Márk ingerlékennyé vált, szűkszavúan felelt, és kitért a komolyabb kérdések elől. Eszter eleinte az esküvő előtti feszültség számlájára írta a változást – sok pár átesik hasonlón egy nagy esemény küszöbén. Ám a helyzet napról napra romlott.
A férfi egyre gyakrabban volt távol, homályos indokokra hivatkozva. Késő estig kimaradt, olykor haza sem jött, azt állítva, hogy egy barátnál alszik vagy bent ragadt a munkahelyén. Eszter próbált beszélgetést kezdeményezni, de Márk többnyire elhárította a kérdéseit, majd bezárkózott a fürdőszobába.
Az anyjával folytatott telefonhívások is feltűnően megszaporodtak. Korábban hetente egyszer-kétszer beszéltek, akkor is röviden. Most viszont Erzsébet szinte minden este hívta. Márk ilyenkor kivonult az előszobába, vagy magára zárta a fürdő ajtaját, és suttogóra fogta a hangját. Eszter csak foszlányokat hallott: „igen, anya, átgondolom”, „majd meglátjuk”, „még nem tudom”.
A menyasszonyban egyre nőtt a nyugtalanság. Valahányszor szóba hozta volna a változást, falakba ütközött. Márk vagy témát váltott, vagy ingerülten távozott otthonról. Eszter biztos volt benne, hogy valami nincs rendben, de nem tudta megfejteni, mi áll a háttérben.
Egyik este, amikor odakint már teljesen besötétedett, és a hó továbbra is kitartóan hullott, Márk különös arckifejezéssel lépett be a lakásba. Mosolya erőltetett volt, tekintete kerülte Eszterét. A nő a kanapén ült, ölében a határidőnaplójával, és az utolsó teendőket ellenőrizte.
– Eszter, beszélnünk kell – szólalt meg Márk, miközben levette a kabátját.
A nő lassan felnézett. A szíve egy pillanatra kihagyott, de az arca nyugodt maradt.
– Hallgatlak.
Márk leült vele szemben, a fotel szélére. Hosszú másodpercekig csak a kezeit bámulta, mintha ott keresné a megfelelő szavakat.
– Röviden mondom – kezdte végül lesütött szemmel. – Anyám talált nekem egy… jobb menyasszonyt. Rendkívül jó családból származik. Szerinte ez így helyesebb.
A szobára súlyos csend telepedett. Eszter mozdulatlanná dermedt, a napló még mindig a kezében volt. A hallottak értelmezése időbe telt; Márk hangja olyan tárgyilagosan csengett, mintha csupán egy programváltozásról tájékoztatná.
– Jobb menyasszonyt? – ismételte halkan.
– Igen – emelte rá végre a tekintetét a férfi. – Viviennek hívják. A múlt héten mutatott be minket egymásnak anya. Az apja egy nagyvállalat vezetője, lakásuk van a belvárosban, saját autó…
– És te igent mondtál? – kérdezte Eszter, hangja meglepően egyenletes maradt.
– Nézd, ez kiváló lehetőség – próbált magyarázkodni Márk. – Anya szerint mellette egészen más jövő várna rám. Mi ketten… hát, te is tudod. Te menedzserként dolgozol, én programozó vagyok. Átlagos élet. Ott viszont…
Eszter hitetlenkedve hallgatta. A férfi úgy beszélt róla és a kapcsolatukról, mintha árucikkek közül válogatna. Semmi megbánás, semmi érzelem – csupán hideg mérlegelés.
Odabent valami végérvényesen elszakadt. Nem fájdalmas robajjal, inkább hangtalanul, mint amikor egy láthatatlan szál pattad el. Eszter meglepetten tapasztalta, hogy nem önti el harag vagy keserűség. Csak különös nyugalom és némi döbbenet maradt benne: hogyan nem vette észre korábban, kivel él együtt?
Ajkán halvány, jeges mosoly jelent meg.
– Biztos vagy benne, hogy a lány is beleegyezik? – tette félre a naplót.
Márk homloka ráncba szaladt.
– Természetesen. Anya már egyeztetett a szüleivel. Nincs akadálya.
– Értem – felelte Eszter, majd felállt, és az íróasztalhoz lépett. – Akkor gratulálok. Sok boldogságot kívánok.
– Te… nem haragszol? – kérdezte értetlenül Márk.
– Miért haragudnék? – húzta ki az asztalfiókot, és elővett egy irattartót. – Meghoztad a döntésed. Tudomásul veszem.
– Örülök, hogy ilyen megértő vagy – sóhajtott fel a férfi. – Attól tartottam, jelenet lesz, sírás…
– Arra hiába vársz – vetette oda Eszter, miközben felnyitotta a laptopját.
Leült, és megvárta, amíg a gép elindul. Közben rendszerezetten átlapozta a mappában lévő papírokat: szerződés az étteremmel, a teremfoglalás visszaigazolása, a ceremóniamester előlege, a cukrász elérhetősége, aki a tortát készítette volna.
– Mit csinálsz? – kérdezte Márk, gyanakodva figyelve minden mozdulatát.
– Lemondom az esküvőt – válaszolta Eszter higgadtan, és megnyitotta az e-mailjeit.
– Várj.