Eszter arra ébredt, hogy valami baljós nehezedik a mellkasára. Még ki sem nyitotta teljesen a szemét, de már tudta: ez a nap az elmúlt fél év legpocsékabbika lesz. Nem az eső dobolt idegesítően az ablakon, és nem is az bosszantotta, hogy megint kifogyott a tej. Az igazi ok az volt, hogy Mária ma emlékeztetni készült mindenkit arra, hogy létezik. Pontban hétkor csörgött a telefon – abban az órában, amikor még az alattuk lakók sem indították be a szokásos, falrengető fúrókoncertet.
– Halló, Eszterkém! – trillázta a kagylóban Mária olyan friss lendülettel, mintha hajnali öttől talpon lenne, túl egy kávén és egy hideg-meleg zuhanyon, készen meghódítani a világot. – Ugye nem felejtetted el, hogy jövő héten kerek születésnapom lesz?
Eszter lehunyta a szemét, és lassan tízig számolt magában. Nem felejtette el. Inkább abban reménykedett, hogy Mária tesz úgy, mintha nem lenne fontos. Hiú ábránd volt.
– Dehogy felejtettem – hazudta, és próbált némi életerőt csempészni a hangjába. A feje tompán zúgott, mintha előző este túlzásba vitte volna a bort, pedig hetek óta egy kortyot sem ivott. A kemoterápia utóhatásai még mindig kínozták. Az orvosok szerint átmeneti állapot, de ez az „átmeneti” már három hónapja tartott, és minden reggel úgy ébredt, mintha egy láthatatlan satu szorítaná a koponyáját.
– Remek! – csattant fel vidáman Mária. – Akkor ma délután átbeszéljük a részleteket. Gyere át háromra, összeírom, mire lesz szükség.
– Miféle listát? – könyökölt fel Eszter, aztán azonnal visszahanyatlott; a szoba forogni kezdett körülötte.
– Hát a bevásárlást! Minimum húsz főre számolok. És az italról se feledkezz meg, Benedek mondta, hogy a barátai nem jönnek, ha nincs rendes pálinka.
Eszter állkapcsa megfeszült. Gyűlölte, amikor Mária a férjét gügyögő becenévvel illette, mintha Benedek nem harmincéves felnőtt volna, hanem kisfiú, akire rá kell adni a sapkát.
– Abban maradtunk, hogy étteremben tartjuk – próbálta halkan, de határozottan. – Én ezt nem tudom vállalni…
– Miféle étterem? – vágott közbe Mária, és hangjába az a jól ismert, lekezelő sajnálkozás vegyült, amitől Eszter gyomra görcsbe rándult. – Te mondtad, hogy szűkös a keret. Itthon sokkal olcsóbb. És barátságosabb is. Olyan rendes lány vagy, megérted, mennyire fontos ez nekem.
„Olyan rendes lány vagy.” Ez a három szó rendszerint valamilyen kellemetlen kérés előszobája volt. Légy kedves, segíts takarítani. Légy kedves, vigyázz a kutyára. Légy kedves, adj kölcsön. Eszter jószívűsége régóta mások kényelmének eszköze lett.
– Nem megy – felelte most keményebben. – Még nem jöttem rendbe.
Csend ereszkedett a vonalra. Szinte látta maga előtt, ahogy Mária homlokráncolva mérlegel.
– Nem tudod, vagy nem akarod? – kérdezte végül élesen. – Benedek szerint már teljesen jól vagy.
Eszter keserűen felnevetett. Jól? Tegnap alig tudott kimenni a fürdőszobáig, most pedig lakomát rendezzen húsz embernek?
– Nem vagyok jól. A leleteim sem jók, az orvos pihenést írt elő.
– Hát pihenj csak – legyinthetett a túloldalon Mária. – De az évfordulót nem lehet lefújni. Csak nem akarod, hogy mindenki azt gondolja, önző vagy?
Önző. Mária legélesebb fegyvere. Ha nemet mond, önző. Ha igent, az természetes, hiszen „rendes”.
– Majd még átgondolom – morogta Eszter, és bontotta a hívást.
Benedek már korán elment dolgozni. Mindig így volt: hajnalban kilépett az ajtón, késő este esett haza. Ha Eszter komoly témát próbált felhozni, legyintett: „Most ne, fáradt vagyok.” A „majd később” sosem érkezett el.
Kivánszorgott a konyhába, feltette a vizet forrni, és a hűtőn díszelgő mágnesre meredt: „A család mindenek felett.” Tavaly újévkor kapta Máriától. Akkor még mosolyogva köszönte meg. Most legszívesebben a falhoz csapta volna.
A víz felforrt, teát öntött, de a gyomra tiltakozott, így érintetlenül hagyta a bögrét. Inkább elővette a laptopját, és számolni kezdett. Ételek, húsok, sütemények, italok – legalább tizenötezer forint. És akkor még ott a díszítés, az eldobható tányérok, a takarítás. Megnyitotta a banki alkalmazást: nyolcezer forint. Abból három a rezsire félretéve.
Lehajtotta a fedelét, és a homlokát az asztal lapjához támasztotta. Mit lehetne eladni? A bútorok elhasználtak, a műszaki cikkek régiek. Csak az ékszerei maradtak – az anyjától kapott fülbevaló és a nagymamája lánca. A doboz felé nyúlt, majd megállt. Nem. Ez az utolsó darab abból az életből, amelyben még egészséges volt és reménykedett.
Három órakor végül mégis útnak indult Máriához. Az anyósa lakásában levendulaillat terjengett, de alatta valami savanykás szag bujkált, mintha már napok óta nem szellőztettek volna rendesen. Mária a nappaliban ült a kedvenc hintaszékében, ölében rózsaszín fonal, arcán derűs mosoly – mintha nem egy költséges ünnepségről, hanem gondtalan nyaralásról készültek volna beszélgetni. Eszter mély levegőt vett, és belépett a szobába.