A hangjában ott lapul a rettegés. — Azonnal oldj el, különben…
— Különben mi lesz? — hajolok közelebb hozzá, annyira, hogy érezze a leheletemet. — Elmeséled mindenkinek, milyen haszontalan feleség vagyok? Ugyan már… ezt eddig is megtetted. Minden adandó alkalommal.
Felállok, lassan körbesétálok a szobában. Odakint pirkad, a hajnal fénye már beszivárogna, de a függönyöket gondosan összehúztam. A telefonok ki vannak kapcsolva. Senki nem zavarhat meg minket ebben a… beszélgetésben.
— Emlékszel az esküvőnkre? — állok meg a fésülködőasztal előtt. — Ott aláztál meg először mások előtt. „Még a csokrot sem tudja rendesen eldobni!” — mondtad, és mindenki nevetett. Én is mosolyogtam. Azt hittem, csak tréfálsz.
— Lilla, én… — kezdene bele, de a pillantásomtól elakad.
— Most ne szólj közbe. Ez az én időm — felemelem a hajkefét, végighúzom a hajamon. — Tudod, mi ebben a legszomorúbb? Hogy komolyan próbáltam megfelelni. Főzőtanfolyamokra jártam, etikettkönyveket bújtam, fogyókúráztam… és még így sem voltam elég jó neked.
Márk elcsendesedik. Talán most először figyel rám igazán.
— És a tavalyi céges buli? Amikor a kollégáid előtt szórakoztál rajtam?
„Képzeljétek, még a vasalót sem tudja normálisan használni, mindig odaéget valamit!” — idézem a szavait.
Az ablakhoz lépek, egy résnyire elhúzom a sötétítőt. A város ébredezik.
— Tudtad, hogy akkor a mosdóban sírtam? Persze, hogy nem. Túlságosan élvezted, hogy történeteket gyártasz a szerencsétlen feleségedről.
— Lilla, nem akartam bántani… csak vicc volt… — motyogja.
Villámgyorsan fordulok felé.
— Vicc? És amikor a szüleim előtt kijelentetted, hogy azért nem esek teherbe, mert „még ehhez is alkalmatlan vagyok”, az is humor volt?
Elsápad. Mindketten pontosan tudjuk, miről beszélek.
— Három vetélés, Márk. Három. És te a fájdalmamból is csináltál egy újabb poént.
Leülök az ágy szélére, kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, előveszem a közös fotóalbumunkat.
— Nézd ezt — mutatok egy tíz évvel ezelőtti képre. — Itt még boldog vagyok. Látod a szemem? Csillog. Az a mosoly valódi. — Lapozok. — Ez pedig a tavalyi szilveszter. Ugye észreveszed a különbséget? Lassan, apránként öltek ki belőlem mindent. Napról napra, évről évre.
Megfeszíti a köteleket.
— Rendben, hibáztam. Tudom. Beszéljük meg nyugodtan…
— Most hirtelen beszélgetni akarsz? — nevetek fel halkan. — Hol volt ez a nagy párbeszédvágy, amikor próbáltam elmondani, mennyire fájnak a „poénjaid”?
A gardróbhoz megyek, előveszem a bőröndöt, és módszeresen pakolni kezdek.
— Mit művelsz? — kérdezi, és most már tiszta pánik hallatszik a hangjában.
— Azt, amit évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem — hajtogatom össze a blúzaimat. — Elmegyek.
— Nem teheted! — kiáltja. — És velem mi lesz? Mit fognak szólni az emberek?
— Ez már nem az én gondom — csukom le a bőrönd fedelét. — Talán az anyád majd megtanít tökéletes sajttortát sütni.
Előveszem a telefonom, üzenetet írok a húgának: „Nézz rá Márkra pár óra múlva. A kulcs a lábtörlő alatt.”
— Ugye tudod, hogy ezt nem hagyom annyiban? — sziszegi dühösen. — Mindenkinek elmondom, hogy megőrültél!
Utolsó pillantást vetek rá.
— Mesélj csak. De ne felejtsd el: több tucat felvételem van a te kedves „tréfáidról”. És hidd el, a közvélemény egészen másképp fog reagálni, ha meghallja őket.