Megint ugyanaz az illat tölti be a konyhát. Fahéj és vanília keveréke. Századszor is átfutom a sajttorta receptjét, pedig kívülről fújom minden sorát. Amikor kiveszem a formát a sütőből, az ujjaim remegnek. Csak most sikerüljön hibátlanra. Legalább egyszer legyen tökéletes.
— Lilla, elaludtál odabent? — hallatszik ki a nappaliból Márk türelmetlen hangja. — A vendégek már a desszertre várnak!
Sietve szeletelem fel a tortát, a tetejére friss málnát szórok. Minden mozdulatom kimért és feszült — rettegek, hogy elrontok valamit. A fejemben újra és újra visszhangzik, amit a legutóbbi családi vacsorán mondott: „Kétbalkezes vagy. Egy egyszerű süteményt sem tudsz rendesen felvágni.”
A tálcával a kezemben belépek a nappaliba. Az asztal körül ott ül az egész rokonsága: az anyja, az apja, a húga a férjével. Nevetgélnek, beszélgetnek. Csak az anyósa figyel szűk szemmel, vizslató tekintettel.
— Íme, a házi cukrászunk! — vigyorodik el Márk a jól ismert, gúnyos mosolyával. — Ugye most nem tartogat meglepetést?
Leteszem eléjük a tányérokat, kerülöm a pillantásokat. Márk kóstol bele először. Visszafojtom a lélegzetem.
— Hát… — látványosan elhúzza a száját. — Szerinted ezt komolyan meg lehet enni? Mióta ilyen száraz egy sajttorta?
— Ne haragudj, én csak… — kezdeném, de nem hagyja.
— Ennyire nehéz megjegyezni egy alapreceptet? Hányszor mondtam már, hogy százhatvan fok, és egy fokkal sem több! Egy kezdő is megcsinálja, de neked ez sem megy…
Az anyja békítően csóválja a fejét.
— Márk, ne légy ilyen szigorú. Lilla biztos sokat dolgozott vele…
— Pont ez az! — tolja el ingerülten a tányért. — Mindig „dolgozik vele”, aztán ugyanaz az eredmény. Néha elgondolkodom, nem lett volna-e jobb olyan nőt elvenni, aki legalább főzni tud.
Kínos nevetés fut végig az asztalnál. Én mozdulatlanul állok, a tálca peremébe kapaszkodva, míg az ujjaim elfehérednek. Odabent valami megreped. Csendesen, de végérvényesen.
— Hozok kávét — suttogom, és kimenekülök a konyhába.
A csészék csörögnek a kezemben, annyira remegek. Egyetlen gondolat lüktet bennem: meddig még? Meddig lehet ezt elviselni?
Késő este, miután mindenki hazament, a hálószobai tükör előtt állok. Alig ismerek magamra. Fakó arc, kialudt fény a szemekben, görnyedt vállak. Hová tűnt az a lány, aki egykor hitt a nagy, mindent elsöprő szerelemben?
A nappaliból áthallatszik Márk hangja — telefonál.
— Képzeld, már megint elrontotta a desszertet. Fogalmam sincs, hogyan lehetne megtanítani neki bármit is…
A tükörképemet nézem, és érzem, hogy valami sötét és súlyos nő bennem. A falióra kattogása hirtelen fülsiketítővé válik.
Elég volt. Soha többé.
Aznap éjjel alig hunytam le a szemem. Tíz év házasság után először volt minden kristálytiszta a fejemben. A terv magától formálódott meg bennem — egyszerű volt, mégis félelmetes.
Holnap megmutatom neki, milyen érzés, amikor valakit megaláznak. És nem érdekel, mi lesz a következménye.
— Lillám, te megőrültél? — rángatózik Márk, miközben a karjai a franciaágy háttámlájához vannak kötözve. — Azonnal oldj el!
Nézem őt. Ott fekszik kiszolgáltatva, tehetetlenül. Bennem pedig szokatlan nyugalom árad szét. A kezem nem remeg, a hangom nem csuklik el.
— Tudod, drágám, gondolkodtam… — ujjam lassan végighúzom az arcán. — Tíz év talán elég idő arra, hogy valaki megtanuljon tökéletes sajttortát sütni. Mégis mindig találsz benne hibát.
— Lilla, fejezd be ezt az őrültséget! — próbál keményen megszólalni, de a hangjában már ott bujkál valami bizonytalan rezdülés, amely elárulja, hogy most először igazán fél.