A csengő pontosan akkor szólalt meg, amikor odakint a levegő nedves, olvadásszagú volt, az ég pedig még mindig az ólomszürke tél maradékát cipelte magán. Mégis, a komor felhők között már bujkált valami halvány derű – mintha a tavasz túl közel merészkedett volna, és most ártatlan arccal próbálná letagadni a jelenlétét.
Ajtót nyitottam.
A küszöbön Erika állt és a lánya, Vivien. Mindketten kipirulva, határozott arckifejezéssel, mellettük egy tekintélyes méretű, gurulós bőrönd.
— Csak egy pillanatra ugrottunk be! — jelentette ki Erika már az első másodpercben, nehogy esélyem legyen tiltakozni, és magabiztos lépéssel be is nyomult az előszobába.
— Tökéletes — feleltem higgadtan. Kivettem a telefonomat a zsebemből, megnyitottam az időmérőt, és látványosan elindítottam a stoppert.
A készüléket az előszobai komódra tettem, közvetlenül a tükör alá, hogy a futó számokat mindenki tisztán lássa.
— Már ketyeg is.
Márk, aki a hangokra jött ki a konyhából, elnéző félmosollyal figyelte a jelenetet. Nyilván nagyvonalúan elfeledkezett arról a két hónappal korábbi, drámai jelenetről, amikor azért robbant ki a botrány, mert nem voltam hajlandó odaadni Viviennek az új, tervezői ruhámat. Akkor ünnepélyesen kijelentették, hogy a mi lakásunkat örökre elkerülik.
Ám akiknek rövid az emlékezetük, azoknak gyakran meglepően hosszúra nyúlik a kezük, ha más kényelméről van szó.
A golden retrieverem, Csak, aki általában boldog tánccal és csóváló farokkal üdvözli a vendégeket, most egészen másképp reagált. Velünk puha, szerethető bohóc volt, de az idegeneket – különösen azokat, akik mögött valami kimondatlan szándék lapult – azonnal kiismerte.
Szó nélkül odasétált, megállt köztem és a hívatlan látogatók között, majd mély, rövid morgással jelezte a nemtetszését. A következő pillanatban pedig, mintha teljesen véletlen volna, rátelepedett Vivien földre ejtett kesztyűjére.
— Csak, maradj — szólt rá Márk nyugodtan.
A kutya azonnal elhallgatott, de egy tapodtat sem mozdult a kesztyűről.
— Vigyétek már innen, tönkreteszi! — sipítozott Vivien, miközben hiába próbálta kiszabadítani a ruhadarabot a bolyhos súly alól.
— Parancsot teljesít — vont vállat a férjem, és esze ágában sem volt elzavarni az ebet. — Úgyis csak egy percre jöttetek. Mi történt?
Erika arca egy csapásra átváltott tragikus kifejezésre. Kezeit a mellkasára kulcsolta, és kizárólag a fiához beszélt.
— Kisfiam, komoly dologról van szó. Viviennek most nehéz időszaka van a párjával… — kezdte jelentőségteljes hangsúllyal.