A konyhaasztalon rezgő telefon élesen csörgött fel újra és újra — a kijelzőn megint az anyósa, Erika neve villogott. Lilla a készüléket figyelte, de esze ágában sem volt azonnal felvenni. Pontosan tudta, miről lesz szó. Megvették-e már a jegyeket, mikor érkeznek, minden rendben halad-e. A csörgés abbamaradt, ám alig telt el egy perc, a telefon ismét életre kelt. Mintha sürgetné: „Lillácska, vedd fel, fontos.”
Lilla nagy levegőt vett, majd fogadta a hívást.
— Jó napot, Erika.
— Végre! — szólt bele az asszony, hangjában alig leplezett türelmetlenséggel. — Már egy órája próbállak elérni. Dolgozol még?
— Nem, itthon vagyok.
A vonal túlsó végén halk csettintés hallatszott.
— És a jegyek? Mi a helyzet velük?
— Márk munka után bemegy a pénztárba.
— Vagyis még mindig nem vettétek meg? Lilla, három nap múlva jubileum! Minden vendég visszajelzett. Csak ti halogattok mindent az utolsó pillanatig.
Ekkor csapódott a bejárati ajtó: Márk megérkezett. Lilla szinte fellélegzett.
— Erika, Márk most jött haza. Odaadom neki a telefont, jó?
Gyors léptekkel az előszobába ment. A férje épp a cipőjét húzta le.
— Anyukád keres — nyújtotta át a készüléket. — A jegyek miatt.
Márk átvette a telefont.
— Szia, anya. Igen, megvan. Nem, vonattal megyünk, repülőre már nem kaptunk helyet. Igen, az esti járattal. Nem, szálloda nem kell, az ünnepség után rögtön indulunk vissza.
Lilla visszasétált a konyhába, és felrakta a vizet forrni. Erika még a legegyszerűbb kérdésből is képes volt hosszú vitát kerekíteni. Pedig öt évvel ezelőtt egészen másként alakult minden.
Akkoriban Erika rajongott leendő menyéért. Művelt, jó családból származó, komoly karrier előtt álló fiatal nőnek tartotta. Az esküvőn könnyes szemmel ölelte át Lillát, és azt mondta, végre lánya lett.
Később azonban apró, ártatlannak tűnő kérdések jelentek meg. Nem túl fárasztó-e ez a sok munka? Nem gondolkodott-e azon, hogy nyugodtabb állást keres? Aztán a célzások egyre nyíltabbá váltak, főleg amikor a gyerekvállalás került szóba.
Néhány perc múlva Márk is bement a konyhába, már átöltözve.
— Márk, mi lenne, ha most nem mennék? Mondhatnád, hogy lebetegedtem.
— Már megint? — sóhajtott fel, és az ég felé emelte a szemét. — Lilla, ez csak egy évforduló. Egy szokásos családi összejövetel. Odamegyünk, eltöltünk pár órát, aztán hazajövünk.
— Pár órát? Ismered az anyukádat. Legalább három napig ott tart majd minket. És nekem nehéz ott lennem.
Márk mély, fáradt sóhajjal nézett rá, mintha már előre tudná, hogy ez a beszélgetés korántsem ér itt véget.