Az a vállalkozás rövid idő alatt biztos megélhetést, önállóságot és új célt adott neki. Az egykor széthullani látszó életük lassan rendeződött: megtelt tartalommal, biztonsággal és melegséggel.
Majdnem egy évtized suhant el így.
Egy elegáns, magas fiatalember állt a hálószoba tükrében, és aprólékos mozdulatokkal igazította meg a nyakkendőjét. Benedek volt az. Aznap vehette át diplomáját, méghozzá kiváló minősítéssel — évfolyama legjobbjaként.
— Anya, szerinted rendben vagyok? — fordult Eszterhez, aki az ajtóból figyelte.
— Ahogy mindig, most is kifogástalan — felelte büszke mosollyal. — Csak a fejedbe ne szálljon a siker.
— Ugyan, ez puszta ténymegállapítás — kacsintott játékosan. — Egyébként Márk professzor ismét keresett. Miért mondtál neki nemet? Kedveled őt, és ő is komolyan gondol téged.
Márk, a szomszédjuk, visszafogott modorú, művelt egyetemi oktató volt, aki régóta tapintatos figyelemmel közeledett Eszterhez.
— Ma nem ez a legfontosabb — hárította el finoman a témát. — A fiam diplomát kap. Induljunk, nehogy elkéssünk.
Az egyetem díszterme zsúfolásig megtelt. Az első sorokat szülők, oktatók és jelentős cégek képviselői foglalták el — azok, akik a legígéretesebb fiatal szakembereket kutatták. Eszter az ötödik sorban kapott helyet; szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
Ekkor tekintete hirtelen megakadt valakin.
A meghívott vállalati vezetők között ott ült Gábor. Az idő rajta is nyomot hagyott: arca teltebb lett, haja megritkult, de az a magabiztos, öntelt félmosoly változatlan maradt. Eszterben egy pillanatra megfagyott a levegő. Aztán mély levegőt vett. Nem félt. Inkább tárgyilagos, szinte kívülálló kíváncsiság ébredt benne.
A köszöntőt az egyik kiemelt támogató tartotta. Gábor lépett a pulpitushoz, mint egy sikeres pénzügyi társaság tulajdonosa. Szónoklata tele volt hangzatos ígéretekkel: gyors karrier, kimagasló fizetés, rang és elismertség várja azokat, akik csatlakoznak hozzájuk.
— Mi kizárólag a legkiválóbbakat keressük! — jelentette ki határozottan. — És készen állunk minden lehetőséget biztosítani számukra!
Nem sokkal később Benedek nevét szólították, mint az évfolyam első helyezettjét. Nyugodt léptekkel ment fel a színpadra. Tartása egyenes volt, tekintete végigsiklott a termen. A beszélgetések elhalkultak.
— Tisztelt oktatóim, kedves évfolyamtársaim, hölgyeim és uraim — kezdte tiszta, erős hangon. — Ez a nap mérföldkő mindannyiunk számára. Új szakasz kezdődik az életünkben. Engedjék meg, hogy elmondjak valamit arról, honnan indultam.
Rövid szünetet tartott.
— Volt idő, amikor az utcán éltem. Nem volt otthonom.
Suttogás futott végig a sorok között. Eszter szinte levegőt sem vett.
Benedek hangja ekkor keményebb árnyalatot kapott. Elmesélte, hogyan talált rá egy asszony egy hideg napon — kimerülten, éhesen, koszos ruhában. Egy nő, akit azon a napon tett ki a férje az utcára, minden támasz nélkül. Nem mondott neveket, de pillantása egyértelműen Gáborra szegeződött, akinek arca fokozatosan elvörösödött.
— Az a férfi azt jósolta neki, hogy a szemétdombon végzi majd — folytatta Benedek. — Bizonyos értelemben igaza lett. A világ peremén talált rám. És most, innen, erről a színpadról szeretnék köszönetet mondani neki.
A csend szinte tapinthatóvá vált.
— Köszönöm önnek, Gábor úr, a kegyetlenségét. Köszönöm, hogy eltaszította a feleségét. Ha ez nem történik meg, soha nem talál rám az az asszony, akit ma az édesanyámnak hívhatok. És nem állnék itt önök előtt.
A teremben felmorajlott a tömeg. Minden tekintet Gáborra szegeződött, aki düh és zavar között vergődött.
— Éppen ezért — zárta le Benedek — nyilvánosan kijelentem, hogy nem kívánok olyan ember vállalatánál dolgozni, akinek az értékrendje számomra elfogadhatatlan. És arra kérem a diáktársaimat is, gondolják át alaposan, kire bízzák a jövőjüket. Köszönöm a figyelmet.
Néhány másodpercig néma csönd volt, majd taps tört ki — először bizonytalanul, aztán egyre erősebben, végül viharossá válva. Benedek méltósággal hagyta el a színpadot. Gábor gondosan felépített tekintélye percek alatt megingott.
A fiatal férfi odalépett Eszterhez, aki könnyes szemmel, mégis ragyogva ölelte magához. Nem szóltak semmit. Egyszerűen együtt indultak kifelé, hátra sem pillantva.
— Anya — szólalt meg Benedek a ruhatárnál, miközben felsegítette rá a kabátját — hívd fel Márkot.
Eszter ránézett. A fia már nem az a kisfiú volt, akit egykor a világ szélén talált. Erős, tiszta tekintetű férfi állt előtte, akinek szemében szeretet és hála csillogott.
Hosszú évek után először érezte, hogy valóban felszabadult.
Elővette a telefonját, és halvány mosollyal tárcsázott.
— Márk? Igen… Ha még áll a meghívás, örömmel elmegyek vacsorázni.