Esztert kizökkentette a fiú különös komolysága.
– Nem, köszönöm, megoldom… – próbálta mondani, de a hangja elcsuklott, és elárulta, mennyire nincs rendben.
A gyerek nem tágított. Hosszasan nézett rá, mintha mérlegelne valamit.
– Miért sírsz? – kérdezte csendesen, ám nem gyermeki kíváncsisággal, inkább tárgyilagos, már-már felnőttes hangon. – Aki boldog, az nem álldogál az utcán bőröndökkel, és nem potyognak a könnyei.
Az egyszerű, de pontos mondatok váratlanul hatottak Eszterre. A fiú szemében nem volt sem káröröm, sem sajnálkozás – csak tiszta figyelem.
– Benedek vagyok – mutatkozott be röviden.
– Eszter – felelte mély levegőt véve. Érezte, hogy a mellkasát szorító görcs enyhül valamelyest. – Jól van, Benedek. Elfogadom a segítséget.
Fejével az egyik táskára intett. A fiú vállat vont, könnyed mozdulattal felkapta, és együtt indultak el a lépcsőház felé, amely sötéten ásított előttük. Odabent dohos levegő és macskaszag keveredett, a falakon a vakolat itt-ott lepattogzott. Lépteik visszhangoztak, mintha két hajótörött kapaszkodna ugyanabba a mentőcsónakba.
A lakás ajtaja hosszan nyekkent, amikor kinyitotta. Odabent némaság és állott por fogadta őket. A bútorokat fehér leplek takarták, a függönyök szorosan zárva tartották kint a külvilágot. Csak az utcáról beszűrődő halvány fény csillant meg a levegőben kavargó porszemeken. Régi könyvek illata és valami kimondhatatlan szomorúság lengte be a teret – az elhagyatottság szaga.
Benedek letette a csomagot, alaposan körbenézett, mint aki felméri a terepet, majd tömören megállapította:
– Itt aztán lesz dolgunk… Ha ketten csináljuk, legalább egy hét.
Eszter ajkán halvány mosoly jelent meg. A fiú tárgyilagossága valami furcsa, éltető erőt hozott a fullasztó csöndbe. Végigmérte őt: vékony test, kopott ruhák, de a tekintete elszánt. Tudta, hogy ha most elköszön, a hideg utcára tér vissza.
– Figyelj, Benedek – szólalt meg határozottabban. – Későre jár. Aludj itt ma éjjel. Odakint csípős a levegő.
A fiú szeme megrebbent, bizalmatlanság villant benne egy pillanatra, aztán lassan bólintott.
Aznap este egyszerű vacsorát ettek a konyhában – friss kenyeret és sajtot, amit a sarki boltban vett. Fürdés után, tiszta arccal, felmelegedve Benedek szinte hétköznapi kisfiúnak tűnt. Szárazon, könnyek nélkül mesélte el az életét.
A szülei ittak. A kunyhójuk kigyulladt. Ők bennégtek. Ő kijutott. Állami gondozásba került, de megszökött.
– Nem megyek vissza – mondta a kiürült bögrét bámulva. – Azt beszélik, onnan egyenes út vezet a börtönbe. Mintha előre megvennéd a jegyet a nyomorba. Inkább maradok az utcán.
– Ez butaság – válaszolta Eszter halkan. Saját bánata eltörpült a hallottak mellett. – Sem az intézet, sem az utca nem dönti el, ki leszel. Te döntesz. Az számít, mit kezdesz magaddal.
Benedek elgondolkodva figyelte. Abban a pillanatban, két magányos ember között, láthatatlan, de erős kapocs született.
Később Eszter megágyazott neki a régi kanapén. A szekrény mélyéről elővett tiszta ágynemű enyhén naftalinszagú volt, de friss. A fiú összekuporodva feküdt le, és perceken belül elnyomta az álom – talán hosszú idő óta először biztonságos, meleg helyen. Eszter sokáig nézte a békés arcot, és először érezte úgy, hogy talán az ő története sem ért még véget.
Reggel fakó fény szivárgott be a függöny résein. Benedek még aludt. Eszter halkan a konyhába ment, cetlit hagyott az asztalon: „Hamar jövök. A hűtőben találsz tejet és kenyeret. Kérlek, maradj itt.” Aztán elindult.
Aznap tartották a válópert.
A tárgyalóterem ridegebbnek bizonyult, mint amire számított. Gábor éles szavakkal illette, lustasággal és hálátlansággal vádolta, mintha csupán eltartott lett volna mellette. Eszter némán hallgatta, belül üresnek és beszennyezettnek érezve magát. Amikor végül a kezébe kapta a házasság felbontását igazoló papírt, nem jött megkönnyebbülés. Csak tompa keserűség maradt.
Céltalanul bolyongott a városban, gondolatai kavarogtak. Ekkor eszébe jutott Gábor gúnyos megjegyzése a hűtőszekrényről.
A hatalmas, ütött-kopott, karcos ZiL a konyha sarkában állt, mintha egy másik korszakból ragadt volna itt – ormótlanul és idegenül. Eszter most más szemmel nézett rá.
Benedek is odalépett hozzá. Kíváncsian végighúzta rajta a kezét, megkopogtatta az oldalát, alaposan szemügyre vette minden irányból.
– Hűha, ez aztán matuzsálem! – füttyentett, miközben körbejárta a hatalmas szerkezetet. – A mi kunyhónkban még az is modernebb volt. Mondd csak… működik egyáltalán?