A férj a hívás végén nem nyomta meg a bontás gombot. A feleség akaratlanul is végighallgatta, mit beszél az édesanyjával – és még aznap beadta a válókeresetet.
Júlia fáradt mozdulattal zárta be az utolsó pénzügyi kimutatást, majd hátradőlt a bőrszékében. Az édesapja tulajdonában lévő családi cég pénzügyi vezetőjeként dolgozott, ami állandó összpontosítást követelt. Harminckét éves korára tekintélyes szakmai eredményeket tudhatott maga mögött.
– Apa, én mára végeztem, indulok – szólt be az irodába. – A holnapi napon átbeszélhetjük az új befektetési lehetőségeket.
– Rendben, kislányom – nézett fel az apja az akták fölül. – Add át az üdvözletemet Péternek. Mikor mentek legközelebb a nyaralóba?
– Valószínűleg a hétvégén – felelte Júlia mosolyogva. – Péter megígérte, hogy segít neked rendbe tenni az üvegházat.
Az otthonukig vezető út nagyjából harminc percig tartott. Júlia leparkolta az új autóját a ház előtt, majd felsétált a második emeletre. A tágas, háromszobás lakást még az esküvő előtt vásárolta. A magas mennyezet, a nagy ablakok és a világos terek négy éve közös életük színterévé váltak.
– Péter, megjöttem! – szólt be az előszobából, miközben lerúgta a cipőjét.
– A konyhában vagyok! – érkezett a válasz. – Mindjárt kész a vacsora.
Péter a tűzhelynél állt, és egy serpenyő fölé hajolva kavargatta az ételt. Középvezetői pozícióban dolgozott; a fizetése nem volt kiemelkedő, de Júliát ez sosem foglalkoztatta. A háztartási teendőket mindig egyenlően osztották meg egymás között.
– Milyen napod volt? – kérdezte Júlia, és hátulról átkarolta a férjét.
– Elég mozgalmas, mint általában – fordult felé Péter. – Nálatok mi a helyzet az új üzleti partnerekkel?
– Még folyamatban vannak a szerződések – felelte Júlia, miközben helyet foglalt az asztalnál. – Egyébként beszéltél ma anyukáddal?
– Igen, ebéd után hívott – tálalta az ételt Péter. – Semmi különös. Mesélt a szomszédokról, megint az időjárás miatt bosszankodott. Közeleg a születésnapja is.
– Tudom – bólintott Júlia. – Hatvanéves lesz. Illene valami igazán emlékezetes ajándékkal meglepni.
Szabad hétvégéiken gyakran utaztak ki abba a kis vidéki házba, amelyet Júlia a nagymamájától örökölt. Nem volt nagy, de meghitt hangulata miatt tökéletes pihenőhelynek bizonyult. Mária mindig lelkesedéssel beszélt róla.
– Emlékszel, amikor tavaly rendbe hozattuk a fogait? – ült le vele szemben Péter. – Azóta is hálás neked.
– Természetes, hogy segítünk – válaszolta Júlia. – Azután elutaztattuk Debrecenbe, és a lakásfelújításnál is támogattuk. Mária sok mindenen ment keresztül, megérdemli a figyelmet.
Az anyósa kedvesen és tisztelettel bánt vele. Gyakran nevezte a lányának, érdeklődött a munkája iránt, mégsem szólt bele a házasságukba. Júlia őszinte hálát érzett ezért a harmonikus kapcsolatért.
– Szerinted mit vegyünk neki? – kérdezte Péter, miközben a mosogatóba tette a tányérokat. – Talán egy szép ékszert?
– Eszembe jutott – mondta Júlia, és elgondolkodva forgatni kezdte a gyűrűt az ujján. – De valami maradandóbbat szeretnék. Az ékszer szép, de hamar feledésbe merül.
A következő napokban Júlia újra és újra visszatért a kérdéshez, mert úgy érezte, igazán különleges meglepetéssel tartoznak Máriának.