Mindig is úgy gondoltam, hogy az emberi arcátlanság leginkább egy láthatatlan gázhoz hasonlít. Nincs színe, nincs alakja, mégis könyörtelenül kitölti az egész teret, ameddig csak engedik neki, aztán egy apró szikrától is robban. Az a bizonyos mondata volt az utolsó csepp a pohárban – még aznap beadtam a válókeresetet. De ne szaladjunk ennyire előre.
A – papíron még – férjem, Gábor, maga volt a két lábon járó idézetgyűjtemény. Hivatásosan csupán egy jelentéktelen irodai pozíciót töltött be, afféle junior menedzserként a kapcsok világában, otthon azonban úgy vonult végig a nappalin, mintha legalábbis egy római szenátor készülne hadat üzenni Karthágónak. Én ezzel szemben a csendet szerettem, a saját erőből, még öt évvel a megismerkedésünk előtt megvásárolt háromszobás lakásomat, és azt a rendet, amit gondosan fenntartottam benne.
A házasságunk akkor repedt meg látványosan, amikor egy nap az ajtómban megjelent az anyósam, Erzsébet, egy hatalmas bőrönddel és egy kalitkával, amelyben egy ideges papagáj verdesett.
– A család sziklaszilárd alap, amelyre a férfi tekintélyének tornya épül! – jelentette ki ünnepélyesen Gábor az előszobámban. – Édesanyám mostantól velünk lakik. Gondoskodásra van szüksége… és tágabb horizontokra!
– Anna drágám – sóhajtotta Erzsébet, mellkasára kulcsolva csilingelő karkötőkkel borított kezét. – Ennek az otthonnak nincs gyökércsakrája. Elhoztam az alkotó energiámat, hogy megtöltsem ezt az üres létedényt. Itt új családi gyökereket eresztünk!
Az ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel hallgattam.
– Erzsébet – feleltem higgadtan –, a fizika törvényei szerint ha egy tele edénybe idegen gyökereket próbálunk belegyömöszölni, a víz egyszerűen kifolyik. A laminált padló pedig háromezres négyzetméteráron került ide. A gyökerek maradhatnak cserépben.
Felháborodott sóhaj szakadt fel belőle, majd drámai mozdulattal próbálta vállára vetni hatalmas stóláját, ám annak rojtos széle beakadt a bejárati ajtó kilincsébe. Rángatta egyszer, kétszer, végül saját kendőjének fogságába esve vergődött, mint egy túltáplált moly a pókhálóban.
– Óvatosan az aurával, mama – jegyeztem meg kedvesen, miközben kiszabadítottam.
Így indult a rémálom első napja. Erzsébet azonnal hozzálátott a „tér harmonizálásához”: az antik lámpámat például átköltöztette a mellékhelyiségbe, mert szerinte ott szivárog el a pénz energiája, és ezzel még korántsem ért véget az átrendezés.