Márk arca elsápadt.
– Ez… ez hosszú időre szólhat? – kérdezte rekedten.
– Nem tudom – felelte Eszter halkan. – A nyomozó csak annyit mondott, hogy a sérült állapota válságos.
Egy pillanatig némán nézték egymást. Márk tekintetében ott vibrált a rettegés. Nemcsak a testvéréért aggódott, hanem az anyjáért is, és talán attól is félt, hogy minden kezdődik elölről.
– Eszter… – szólalt meg végül csendesen. – El kell mennem anyához.
– Menj.
– Nem bánod?
– Nem. A bátyád.
Márk néhány perc alatt összekapkodta magát. Az ajtóból még visszanézett.
– Ma este vagy holnap visszajövök. De jövök.
– Tudom.
Az ajtó becsukódott mögötte, Eszter pedig egyedül maradt. Leült az asztalhoz, kiitta a kihűlt teát, elöblítette a csészét, majd bement a hálóba. Hanyatt feküdt, és hosszú ideig a plafont bámulta.
Odakint zúgott a város. Valahol ugyanebben a zajban Márk éppen az anyjához tartott, akinek az egyik fia ismét rendőrségi ügybe keveredett. Valahol egy zárkában ott ült Bence, talán még fel sem fogva, mit tett.
Eszter a másnapra gondolt. Vajon Mária újra megjelenik majd pénzért könyörögve? Ő képes lesz nemet mondani? És mit fog szólni ehhez Márk?
Csak hajnalban nyomta el az álom.
A telefon csörgése ébresztette. Márk volt az.
– Eszter, anyánál vagyok. Nagy a baj. Bencére akár nyolc év is várhat. A sértett az intenzíven fekszik. Anya teljesen összeomlott. Fogalmam sincs, mit tegyek.
– És mit lehet tenni? – kérdezte fáradtan.
– Pénz kellene. Sok. Hogy megegyezzenek a sértett családjával.
– Mennyiről beszélünk?
– Ötszázezerről. Azt mondják, ez a minimum.
Eszter nem felelt azonnal.
– Nem kérek tőled semmit – tette hozzá gyorsan Márk. – Csak tájékoztatlak.
– Értem.
– Este talán hazamegyek.
– Gyere.
A vonal megszakadt.
Eszter lezuhanyozott, lefőzött egy kávét, és a konyhaablaknál ülve nézte az utcát. Ötszázezer forint. Ennyi volt a teljes megtakarítása, a felújításra félretett pénzzel és a hitelkerettel együtt.
Elővette a telefonját, megkereste a Bencével kötött kölcsönszerződést. Feketén-fehéren ott állt: nemfizetés esetén a kezes felel. A kezes Márk volt.
Ha Bence börtönbe kerül, Márknak kellene törlesztenie. Ennyi pénze nem volt. Akkor végső soron úgyis Eszterre hárulna az egész. Vagy marad a tartozás, mint egy kő a nyakukban.
Felhívta Nórát.
– Figyelj, van egy helyzet…
Elmondott mindent. Nóra végig csendben hallgatta.
– Eszter, csak ne sétálj bele még egyszer ugyanabba a csapdába – mondta végül. – Ez feneketlen kút. Először ötszázezer, aztán egymillió, aztán még több.
– Tudom.
– És mit akarsz?
– Fogalmam sincs. Márk nem kér, csak közölte.
– És jól teszi, hogy nem kér. Ne vállald át mások felelőtlenségét.
– De ha mégis kérne?
– Akkor mondj nemet. Gondolj rá úgy, mintha idegenek lennének. Odaadnál félmilliót vadidegeneknek?
– Nem.
– Akkor kész a válasz.
Eszter letette. Nóra racionálisan beszélt. Idegeneknek nem adna. De Márk nem idegen. Ő a férje. Vagy majdnem volt férje. Vagy talán mégis az.
Este Márk hazatért. Kimerültnek tűnt, arca szürkés volt.
– Mi van? – kérdezte Eszter.
– Rossz. Anya sír, Bence előzetesben, a sértett még mindig élet-halál között. Az ügyvéd szerint, ha nincs megegyezés, valódi börtön lesz.
– Mit döntöttetek?
– Anya eladja a vidéki lakását. Gyorsan, áron alul. Talán egymillió összejön. A fele menne a sértetthez, a többi az ügyvédre.
Eszter bólintott.
– És te?
– Segítek, amiben tudok. Nem pénzzel. Az nincs. Inkább intézni, költözni, papírokat.
Leült az asztalhoz.
– Eszter, megértem, ha ebből kimaradsz. Nem a te ügyed.
– A te ügyed. Te pedig a férjem vagy.
Márk ránézett.
– Ez azt jelenti…?
– Azt, hogy átgondolom, miben tudok segíteni. De nem ígérek semmit.
– Nem kérek tőled…
– Tudom. Most én döntök.
Márk odalépett hozzá, szorosan átölelte.
– Köszönöm.
– Még nincs mit.
Érezték egymás melegét, és Eszterben valami egészen apró, alig észrevehető melegség ébredt.
Az éjszakát forgolódva töltötte. Lehet, hogy ez egy esély számukra? Nem Bencének, hanem nekik. Vagy csak újabb csapda?
Reggel felkereste Gábort, azt az ügyvédet, aki a kölcsönszerződést készítette.
– Gábor, lenne egy új kérdésem.
Elmondta a helyzetet.
A férfi végighallgatta, majd összefonta a kezét.
– Eszter, ha most pénzt ad, valószínűleg sosem látja viszont. Bence visszaeső, reális a letöltendő. Papírozhatnak bármit, de nem lesz miből behajtani. Az édesanya lakása az ő tulajdona, nem felel a fia tartozásaiért.
– Értem.
– Ha segíteni akar, tegye úgy, mintha adomány lenne. Ne várjon megtérülést.
– És ha nem segítek?
– Akkor Bence leül. A férje lelkiismeret-furdalást érez majd. Az anyja pedig önt fogja hibáztatni.
– Ez zsarolás.
– Ez az élet.
Hazafelé Eszter ezen töprengett. Hol a határ önvédelem és önzés között?
Otthon Márk várta, ökölbe szorított kézzel.
– Anyának találtak vevőt. Hétszázezret ad a lakásért, nem többet.
– És?
– Elfogadta. Azt mondta, az egész megy a sértett családjának. Ügyvédre nem marad.
– Akkor?
– Vagy kirendelt védő, vagy valamit kitalálok.
Eszter leült mellé.
– Tudok adni kétszázezret. Az ügyvédre. De ez mindenem. És kölcsön lesz. A te neveden.
Márk döbbenten nézett rá.
– Komolyan?
– Igen. Feltétellel.
– Milyen feltétellel?
– Ez az utolsó alkalom. Többé nem oldod meg a testvéred helyett az életét. Segíthetsz anyádnak, de nem vállalod át más hibáját.
Márk bólintott.
– Rendben.
Elmentek Gáborhoz, szerződést írtak: kétszázezer forint, tízszázalékos kamat, három év futamidő. Márk aláírta. Eszter átutalta az összeget.
– Fogalmad sincs, mit jelent ez nekem – mondta Márk az utcán.
– Dehogynem.
Aznap este Márk elvitte a pénzt az anyjának. Eszter egyedül maradt, teát kortyolva nézte a sötétedő várost. Üresnek érezte magát. Se öröm, se félelem.
Két hónap telt el, lassan, feszültséggel. Bence előzetesben maradt, a tárgyalást többször elhalasztották. Mária naponta hívta a fiát. Márk ilyenkor hosszú percekig némán ült utána.
Egy pénteken azt mondta:
– Holnap ítéletet hirdetnek.
– Elmész?
– Igen. Anya kérte. Eljössz velem?
– Nem. Téged támogatlak, nem Bencét.
Másnap délután üzenet érkezett: „Öt év letöltendő.”
Eszter letette a telefont, és hosszú ideig csak ült.
Este Márk fáradtan jött haza.
– Öt év – mondta.
– Sajnálom.
– Anya elájult a tárgyaláson. A sértett maradandó károsodást szenvedett. A bíró kemény volt.
Leültek.
– A kétszázezerrel tartozom – mondta Márk.
– Tudom.
– Fizetni fogok.
– Rendben.
Csend telepedett rájuk.
– Megbocsátottál? – kérdezte hirtelen Márk.
Eszter sokáig gondolkodott.
– Már nem haragszom. Ez kezdetnek elég.
– Várok.
A következő hetekben lassan közeledtek egymáshoz. Egy kirándulás az erdőbe, egy óvatos csók, közös vacsora a gyertyafényben. Eszter érezte, hogy olvad benne valami.
Mária azonban nem tűnt el az életükből. Egy vasárnap felhívta Márkot: a nagynéni, Ilona néni stroke-ot kapott. Kórházban volt.
Elmentek hozzá. A lakásban könnyek és vádak fogadták őket. Mária odavetette Eszternek:
– Te mit keresel itt? Élvezed a bajomat?
Eszter nem hagyta szó nélkül. Szóváltás lett belőle, kemény, őszinte. Márk először az anyjával szemben állt ki.
– Igaza van – mondta halkan. – Eszter segített, amikor nem kellett volna.
Mária összeomlott. Végül csak annyit mondott: – Menjetek.
Két nappal később Ilona néni meghalt. A temetésen Mária odalépett Eszterhez.
– Nem tudok bocsánatot kérni – mondta rekedten. – De köszönöm, hogy eljöttél.
Ez volt a maga módján a béke.
Otthon Márk váratlanul előállt egy ötlettel.
– Kössünk házassági szerződést.
– Tessék?
– Külön vagyon, külön számlák. Hogy biztos legyél benne: nem a pénzed miatt vagyok itt.
Eszter hosszan nézte.
– Rendben. De külön kassza. És rokon csak az én beleegyezésemmel jöhet ide.
– Megállapodtunk.
Nevettek.
Aznap este Márk különleges vacsorát készített: két gyönyörű steak, bor, gyertyák.
– Emlékszel, minden ezzel kezdődött – mondta.
– Emlékszem.
– Akkor most kezdjük újra.
– Kezdjük.
A vacsora csendben, nevetéssel, őszinte szavakkal telt. Valami lezárult, és valami új indult.
Éjjel Eszter arra ébredt, hogy Márk álmában közelebb húzódik hozzá. Megsimította a haját.
– Minden rendben lesz – suttogta.
Reggel hangos csöngetés rázta fel őket. Nyolc óra volt.
Eszter köntöst húzott, az ajtóhoz lépett, és belenézett a kitekintőbe.
A lépcsőházban Mária állt. Egy bőrönddel. Megviselten. Reménnyel a szemében.
Eszter lehunyta a szemét, mély levegőt vett.
– Ki az? – szólt ki Márk a hálóból.
Eszter nem válaszolt azonnal.
Az ajtó túloldalán újabb próbatétel várt rájuk. De most már tudta, hogy nem ugyanaz az ember, aki hónapokkal ezelőtt volt.
Elfordította a kulcsot a zárban.