…csengeni sem volt ideje a készüléknek, máris újabb hívás érkezett. A főnöke még aznap, minden magyarázat nélkül, kirúgta. Közben Nóra hosszú, drámai bejegyzést tett közzé a közösségi oldalán: részletesen ecsetelte, milyen „zsarnok” volt a vőlegénye, hogyan csapkodott tárgyakat, és miként alázta őt lelkileg.
Márk dühösen az ágyra hajította a telefonját.
— Vége mindennek. A karrierem romokban. Azonnal reagálnom kell!
— Nyugodj meg — ültem le mellé. — Ne akadályozd azt, aki saját magát taszítja a szakadékba.
Három nap telt el így. Aztán egy este halk kopogás hallatszott. Az ajtóban Nóra állt. Egy kis bőröndöt szorongatott, a szeme körül szétfolyt a festék, arca sápadt volt.
— István bácsi… Márk… kérlek… engedjetek be — szipogta. — A szüleim házát lefoglalták a végrehajtók. Otthon mindenki engem hibáztat. Eljöttem. Márk, gyereket várok! A mi gyerekünket!
A fiam egész teste megfeszült, mintha áram rázta volna meg.
— Gyere be — feleltem hűvösen, és finoman félretoltam Márkot az útból. — De itt senki nem szolgál ki senkit.
A lakás legkisebb, ablaktalan tárolóját kapta meg. Másnap hajnalban, pontosan hatkor, a felmosó nyelével kopogtam az ajtaján.
— Reggeli után kitakarítod a fürdőt. Szódabikarbónával és mosószappannal. Más nem jár.
Nóra kelletlenül morgott, a régi csempét súrolta, közben köhögött a tisztítószerek szagától. Amikor nem voltunk otthon, felhívta az anyját, és válogatott sértésekkel illetett minket, engem pedig szenilis, fösvény öregnek nevezett. Tudtam róla — a konyhában bekapcsolva hagytam egy hangrögzítőt.
A harmadik napon egy kopott takarékbetétkönyvet tettem az asztalra. Az egyenleg: háromezer forint. Kimentem az udvarra, és az ablakon át figyeltem.
Nóra belépett, meglátta a könyvecskét, gyorsan átlapozta. Amikor rájött, hogy az „öreg” nem rejteget titkos milliókat, elborult az arca. Felkapott egy olcsó üvegvázát, és teljes erőből a félfának vágta. A szilánkok szétrepültek a linóleumon.
Ekkor léptünk be Márkkal.
— Ti ketten! — kiabálta, a betétkönyvet lobogtatva. — Azt hittem, valami nagy titok van mögöttetek, erre kiderül, hogy két nincstelen vagytok! Ezekért a fillérekért mostam fel? Tartsátok meg! A gyereket soha nem látjátok. Majd találok neki egy rendes, tehetős apát!
Felkapta a bőröndjét, és kiviharzott. Márk a falnak dőlt, nagyot sóhajtva.
— Apa… de hát terhes.
Előhúztam a zsebemből egy kinyomtatott dokumentumot, és elé tettem.
— Nézd meg alaposan. Ez a klinikai kartonjának másolata, Gergő szerezte meg. A terhesség hetedik hetében jár. Gondold végig, te hol voltál hét hete.
Márk homloka ráncba szaladt.
— Szegeden. Az építkezésen. Közel egy hónapig nem is jöttem haza.
Az asztalra csúsztattam néhány fényképet. Az egyiken Nóra egy fitneszteremből lépett ki, mellette egy magas, izmos edző. A következő képen már egy külvárosi, olcsó szálló ajtaján tűntek el együtt. A dátum világosan látszott: ugyanaz a nap, amikor Márk Szegeden volt.
— Az edzővel kezdett viszonyba, de a számlát velünk akarta kifizettetni — mondtam nyugodtan. — Más gyerekét nem fogjuk felnevelni.
Egy hét múlva tárgyalásra került sor. László hatalmas összegre perelt minket az állítólag meghiúsult rendezvény és az elmaradt haszon miatt. Az ügyvédje hosszasan sorolta „bűneinket”, mint valami szónokversenyen. László elégedetten ült, lábát keresztbe vetve.
Márk maga állt ki, röviden, tényszerűen beszélt. László jogásza csak lekezelően mosolygott, drága tollait rendezgetve.
Ekkor megnyikordult a tárgyalóterem ajtaja. Gergő lépett be, elegáns szürke öltönyben.
— Tisztelt Bíróság — szólalt meg határozottan, és egy vastag iratcsomót tett az asztalra. — Kérem, csatolják ezeket a dokumentumokat az ügyhöz. Vállalatunk megvásárolta a felperes valamennyi tartozását. Ennek értelmében László úr cége jelenleg a mi irányításunk alá tartozik.