A platinaszínű gyűrű éles csörrenéssel csapódott a márványpadlóhoz, végiggurult a vendégek fényesre suvickolt cipői között, majd megállt az asztalom lábánál. A zenekar egy pillanatra elveszítette az ütemet. Valahol a háttérben egy villa csattant a tányérhoz.
— Takarodjatok innen — mondta rekedten a fiam, Márk.
Úgy nézett a menyasszonyára, Nórára, mintha most látná először smink és szerep nélkül. Álarc nélkül. A mesterkélt mosoly lefoszlott róla.
De kezdem az elején.
Fél órával a csattanás előtt a harmincnyolcas asztalnál ültem az elegáns étterem legtávolabbi sarkában, közvetlenül a konyha lengőajtaja mellett. Valahányszor a fürge pincér kitárta az ajtót, forró gőz, zsivaj és edénycsörömpölés csapott meg. Ez a hely nem a díszvendégeknek szólt, hanem azoknak, akiket jobb elrejteni.
Lenéztem a kezeimre. Repedezett, kérges bőr, a föld nyomai mélyen a barázdákban. A leendő nászrokonság szemében egyszerű melós voltam, aki egész életét a városszéli fóliasátrak között töltötte. A kordzakóm könyöknél kifényesedett, az olcsó pamuting kemény gallérja dörzsölte a nyakamat.
A terem túlsó végében, a főasztalnál Nóra családja foglalt helyet. László, a nagy építőipari vállalkozó, kényelmesen hátradőlve forgatta a vörösbort a poharában. A felesége, Erika, időről időre megigazította a súlyos nyakláncát. Közöttük ült Márk, az én fiam. Tehetséges mérnök, aki eddig vak rajongással nézett Nórára. A lány közben a fotósnak pózolt, ajkát előrecsücsörítve, mintha címlapon szerepelne.
Egy desszerteskanál finom koccanása jelezte a beszéd kezdetét. László felállt, eligazította hibátlan nyakkendőjét.
— Hölgyeim és uraim! — zendített rá öblös, begyakorolt hangon. — A lányom ma új fejezetet nyit az életében. Márk okos fiú. Amikor először belépett hozzánk, mondjuk úgy, csiszolatlan kő volt. Mi adtunk neki kapcsolatokat, bevezettük a megfelelő körökbe.
Lassan elindult az asztalok között. Elhaladt hivatalnokok és üzletemberek mellett, egyenesen az én sarkom felé.
— Tudják, mi a legnehezebb, amikor az ember felfelé kapaszkodik? — állt meg előttem. — A fölös teher. A kő a nyakban.
Ápolt ujjával, amelyen vastag pecsétgyűrű csillogott, felém bökött.
— Nézzék csak meg. A vőlegény apja. István. Az érdeklődése kimerül a kaporágyásban. A fia igyekezett kitörni, de ezt az olcsó külsőt nem lehet elrejteni. Az apád legfeljebb az irodám előtt seperhetne!
A vendégek százai felém fordultak. A hátsó sorokból kuncogás hallatszott. Nóra a pódiumon hátravetett fejjel nevetett, csilingelő hangon, őszinte szórakozással.
Én továbbra is nyugodtan ültem, kezemet összekulcsolva a térdemen. A fennhéjázó pulyka műsora hidegen hagyott. De a fiam arcát figyeltem. Márk vonásai megkeményedtek. A rajongás egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Éles csikorgással tolta hátra a nehéz széket.
— Ülj le, Márk! — sziszegte Nóra, a zakóujjába kapaszkodva. — Apa csak viccel. Ne csinálj jelenetet.
Márk kirántotta a karját, és a mikrofonhoz lépett.
— Az apám — mondta, miközben végignézett az elnémult termen — két műszakban dolgozott. Öt éven át ugyanabban a cipőben járt, hogy nekem rendes öltönyöm lehessen a ballagásomon. Maguk tehernek nevezik? Ő az egyetlen ember itt, aki valóban ér valamit.
Lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Azt, amiért súlyos adósságot vállalt.
A fém újra a padlón koppant. Márk mély levegőt vett, a mikrofon fölé hajolt, és kimondta az első szót, amely után már nem volt visszaút.