Alig telt el egy óra, amikor egy magas, őszülő férfi állt meg Réka asztalánál. A tekintete fáradtnak tűnt, mégis barátságos melegség sugárzott belőle.
– Réka Orlova?
– Igen.
– Márk Samsonov vagyok. Zsuzsanna küldött. – Elmosolyodott. – Röviden felvázolta a helyzetet. Azt mondta, egy „sebesült, de büszke vadállatnak” keresünk búvóhelyet. Szóval megisszuk a kávét, aztán indulunk lakást nézni. Gondolom, a keret nem túl tág?
– Finoman szólva sem – felelte Réka őszintén.
– Sebaj. Győrben mindig akad egy zug, aminek lelke van. Csak tudni kell keresni.
Három lakást jártak végig. Az első egy új építésű társasházban volt: makulátlan, modern, mégis személytelen, mint egy üzleti szálloda szobája. A második a város peremén bújt meg; régi bútorok, dohos levegő, múltba ragadt tapéták – minden sarka lemondásról árulkodott. Márk figyelte Réka arcát, és szavak nélkül is látta, mire gondol.
– Rendben – mondta végül. – Van még egy lehetőség. Nem hétköznapi. Belváros, Uljanov utca, régi polgári ház. Az állapota… nos, inkább felújításra vár. De a kilátás kárpótol mindenért.
A negyedik emeletre kapaszkodtak fel a magas mennyezetű, recsegő lépcsőházban. A zár nehezen engedett. A lakás kicsi volt és egyszobás. A falakról peregni kezdett a festék, a halszálkás parketta megkopott, a konyhában egy öreg gázbojler árválkodott. Por és múlt illata lengte be a teret. Réka az ablakhoz lépett.
A város tárult elé. Lent a folyók találkozása csillogott, távolabb egy székesegyház kupolája emelkedett a háztetők fölé. Az egész város ott lélegzett alatta – elevenen, valóságosan.
– Kiveszem – mondta halkan, anélkül hogy megfordult volna.
Márk felnevetett.
– Az árát sem kérdezed meg?
– Dehogynem. Csak már tudom, hogy akkor is ezt választom.
Az első hetek ködös rohanásban teltek. Szerződéskötés, a megtakarítások felszabadítása, a legszükségesebbek beszerzése: felfújható matrac, vízforraló, egy apró elektromos főzőlap. Ildikó naponta hívta. Előbb parancsoló hangon követelte, hogy térjen haza. Aztán könyörgött. Végül szemrehányásokkal ostromolta, önzőséggel vádolva, amiért „cserbenhagyta a családot”. Benedek is telefonált egyszer; zavartan magyarázkodott, hogy „anya nem rosszból tette”, hogy „nem így akarták”. Réka nyugodtan hallgatta őket, és mindig ugyanazt felelte: minden rendben, ne aggódjanak. Haragot nem érzett. Csak egy vastag, hangtalan falat maga és a múlt között.
A legnehezebb a holmijai elszállítása volt. Márk szerzett egy ismerőst kisteherautóval. Réka idegenként állt meg a régi ház előtt. Ildikó könnyes szemmel nyitott ajtót.
– Legalább gyere be egy teára…
– Nem maradhatok. Vár az autó.
Nem lépte át a küszöböt. Csak megmutatta a fiataloknak, mely dobozokat vigyék le a lodzsáról. Ekkor pillantotta meg a fotelt. A régi, mély támlájú darabot, amely valaha az unokaöccs nyaralójában állt. Ildikó visszahozatta – utolsó érvként, talán csalinak. A szűk előszobában idegenül hatott.
– Ez is jön – mondta határozottan.
– De Réka, be sem fér! – tárta szét a karját Ildikó.
– Be fog.
Amikor az utolsó doboz is felkerült a platóra, Réka még egyszer hátranézett. Ildikó az ajtóban állt, hirtelen megöregedve, tanácstalanul. Egy pillanatra megsajnálta. De ez nem az a sajnálat volt, amely visszafordítja az embert. Inkább annak szólt, aki a józanságára hivatkozva észre sem vette, hogy közben valami pótolhatatlant tört össze.
– Isten veled, Ildikó – mondta csendesen, és beszállt a vezetőfülkébe. Nem nézett vissza többet.
Az új élet a régi tárgyak kibontásával kezdődött. Az üres lakás padlóján ülve pakolta ki a dobozokat. Könyvei az ablak széles párkányára kerültek, amíg nem lesz polc. Előkerült a régi „Singer” varrógép is; letörölte róla a port, és a fekete lakkozás alatt ismét felcsillant a jól ismert arany minta. Egy „Apróságok” feliratú doboz mélyén rábukkant valamire, amit elveszettnek hitt: nagymamája faragott varródobozára. A bársonybélés kifakult, de belül még ott sorakoztak a selyemcérnák, gyöngyház gombok, egy félbehagyott hímzés.
Emlékek áradtak rá. Valaha nem levéltárakról álmodott, hanem jelmeztervezésről. Ruhákat varrt babáknak anyja maradék anyagdarabjaiból. Arról fantáziált, hogy egyszer patchwork takarókat készít, ahol minden négyzet egy-egy történetet hordoz.
Előszedte a kidobásra szánt holmikat: kifakult terítőt, elszakadt blúzt, egy ruhát, amely már rég nem illett rá. Szétterítette őket a padlón. Ollót vett a kezébe, és vágni kezdett. A múltat szabályos kis négyzetekre darabolta.
Napjai új rend szerint teltek. Délelőtt a múzeumban dolgozott, ahol minden kiszámítható és biztos maradt – kapaszkodó a valóságban. Esténként és hétvégeken viszont csak önmagáé volt az idő. Lassan belakta a menedékét. A Jófogáson talált egy masszív, öreg könyvespolcot. A bolhapiacon kerek asztalra és két hajlított háttámlájú székre bukkant. Az ablakokra egyszerű lenfüggöny került. És varrt.
Minden este az ablak mellé húzta a lámpát, és öltésről öltésre illesztette egymáshoz a színes darabokat, tudva, hogy egyszer majd mindegyik négyzetnek saját története lesz.