A szobája ajtaja résnyire nyitva állt. Nem a poros könyvek és a levendulazsák ismerős illata szivárgott ki rajta, hanem valami idegen, émelyítően édeskés szag, mint a babahintőpor. Réka megállt a folyosón, kabátját sem vette le. A kétnapos egri konferencia fáradtsága, amely eddig ólomsúlyként nehezedett a vállára és a lábára, egy pillanat alatt eltűnt. A helyét jeges értetlenség vette át. Egy nappal korábban érkezett haza, meglepetést akart okozni, és csendben pihenni egyet. Úgy tűnt, a meglepetés valóban sikerült.
Belökte az ajtót.
A megszokott, kissé régimódi világ helyett – bézs tapéta, súlyos, karéliai nyírfából készült íróasztal, mennyezetig érő polcok tele művészeti albumokkal és helytörténeti kötetekkel – egy arctalan, babakék szoba nézett vissza rá, fehér felhőcskékkel és mackókkal a falon. Az ablak mellett, ahol egykor a kedvenc Voltaire-fotelje állt, most egy fehér pelenkázó komód szorongott. Az íróasztal helyén baldachinos kiságy. Az iráni szőnyeg, amelynek megkopott mintáját gyerekkora óta ismerte, eltűnt. A talpa alatt egy lélektelen, műszálas szőnyeg terült el, rajta vigyorgó zsiráffal.
Lassan lépett be, mintha álomban járna. A levegő tele volt az új bútorlap szagával és babakozmetikumok édeskés párájával. Végighúzta az ujját a kiságy sima peremén. Hideg, lakkozott fa. Nem az övé. A tekintete kétségbeesetten kutatott a sarkokban. Semmi sem maradt. Eltűntek a könyvkupacok az ablakpárkányról, a porcelánbaba a szekrény tetejéről, a sarokban álló Singer varrógép. A szoba, amely ötvennégy évéből negyvenen át menedéke, kagylóhéja, saját kis világa volt, sterilre lett takarítva. Kiürítve. Az élete nyomait letörölték, mint krétarajzot a tábláról.
Leereszkedett a földre, egyenesen a nevetséges zsiráfos szőnyegre, észre sem véve a hideget. Az Egerből hozott előadásai és apró ajándéktárgyai tartalmazó táska tompán puffant mellette. A kulcsai kiestek az ujjai közül. A fejében kongó üresség maradt. Nem fájdalom volt még, és nem is sértettség. A harag sem érkezett meg. Csak bénító sokk, mintha áramütés érte volna. Hazajött – és mégsem volt hova. A falak álltak, a tető a helyén, de az ő helyét ebben a lakásban egyszerűen megszüntették. Feleslegessé vált.
A konyhából Ildikó hangja hallatszott, telefonon beszélt, nevetgélt.
– Dehogy, Kinga nagyon ügyes, mindent megold egyedül. Én csak besegítek… Igen, a dédunoka hatalmas boldogság…
Réka feltápászkodott. A lábai bizonytalanok voltak, mégis vitték előre. Bement a konyhába, szó nélkül leült az asztalhoz. Ildikó, aki ötvennyolc évesen is telt, piros arcú és csinos volt, befejezte a hívást, majd mosolyogva fordult felé.
– Rékám! Hát te? Holnapra vártunk! – A mosoly azonban azonnal lehervadt, amikor meglátta a húga arcát. – Történt valami? A munkahelyeden?
Réka úgy nézett rá, mintha most látná először. Erre a nőre, akivel gyerekként egy szobán osztozott, kamaszként titkokon, felnőttként pedig ezen a lakáson.
– Hol vannak a holmijaim? – kérdezte halkan, rekedten. A saját hangja is idegenül csengett.
Ildikó zavartan felpattant, teát kezdett tölteni. Mozdulatai kapkodóak voltak.
– Ülj le rendesen, hosszú volt az út… Biztos kimerültél. Mindent elmagyarázok.
– Nem vagyok fáradt. Azt kérdeztem, hol vannak a dolgaim.
A gőzölgő csészét elé tette, majd leült vele szemben, ujjait összekulcsolva az asztalon.
– Tudod, Benedekék… hát megszületett Levente. A szobájuk kicsi, az ablakuk a körútra néz. Zaj, por… A tiéd nagyobb, és az udvarra néz. Nyugodtabb. Összeültünk, és úgy döntöttünk…
– Ti döntöttetek – ismételte Réka. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. A nővére szemét fürkészte, keresve benne bármiféle kételyt vagy bűntudatot. De csak sziklaszilárd, praktikus meggyőződést talált.
– A gyereknek így jobb – folytatta Ildikó. – Reggel besüt a nap, csend van. Mindent gondosan elpakoltunk. A könyveidet is. Egy részük felkerült a felső tárolóba, a többit kivittük a lodzsára. Száraz hely, nem lesz bajuk. Az íróasztalodat Benedek levitte a telekre, túl nagy volt ide…
– A fotelom – suttogta Réka.
– Az is oda került. A kandalló mellé pont illik. Ha kimész, ott ülhetsz benne…
– És itt? Itt hova üljek?
Ildikó felsóhajtott, mintha egy makacs gyerekkel beszélne.
– Ne csináld már. Minek neked az a külön szoba? Folyton úton vagy, vagy tavasztól őszig a nyaralóban. Hetente kétszer alszol itthon, ha egyáltalán. A fiataloknak most kell a tér. Családot építenek. Egy család vagyunk, segítenünk kell egymást. A nappaliban teszünk neked egy új kanapét. Kényelmeset. Ott bőven van hely.
Kanapé a nappaliban. Az átjáró helyiségben, ahol egész este megy a tévé, ahol az unokaöccse a barátaival sört bont, ahol Kinga ringatja a babát. Réka némán nézte a nővérét. A hideg, amely a kifosztott szobában született meg benne, lassan kemény, éles kristállyá sűrűsödött. Abban a pillanatban megértette: nem egyszerűen arrébb tették. Leltárba vették, majd leírták, mint egy elavult tárgyat.