— …mintha egy piacon lenne, és még a rokonokat is odarángatta. Ha szeretnéd, átküldöm a kaputelefon felvételét is.
— Várj egy percet, ne kapd fel a vizet — próbálta csillapítani Gergő. — Tudod, milyen hirtelen természet. Te meg…
— Nem, Gergő — vágott közbe Réka határozottan. — Nem „ilyen” vagyok. Egyszerűen elfáradtam. Három éve viselem el az édesanyádat az életemben, és teljesen kimerültem. Igyekeztem. Hallgattam. Mindig én simítottam el a konfliktusokat. Kértelek, hogy állj mellém, te pedig csak annyit mondtál: „Légy türelemmel.” Türelmes voltam. És tudod, mire jöttem rá?
— Mire?
— Arra, hogy soha nem engem fogsz választani.
A vonal túlsó végén csend lett, majd halkan megszólalt:
— Ez nem igaz…
— De igen. Egyszer sem védtél meg. Soha nem mondtad neki, hogy elég. Nem húztál határt. Mindig csak azt hallottam: „Ő az anyám, próbáld megérteni.”
— Mert tényleg az anyám — sóhajtotta.
— És én a feleséged voltam. De köztünk mindig ott állt egy harmadik személy. Hangos szóval, kemény természettel és a lakásunk kulcsával a zsebében.
— Ne menj el — kérlelte rekedten. — Kérlek. Hazamegyek, és mindent rendbe hozok.
— Már késő. Nem akarok tovább várni arra, hogy felnőj, vagy hogy végre tisztán lásd, mi történik körülötted. Nem azért lépek ki, mert nem szeretlek. Azért, mert végre magamat jobban szeretem.
Gergő nem felelt.
— Isten veled. Hagytam egy üzenetet. A kulcsot is ott találod.
— Réka…
— Vigyázz magadra. És ne engedd, hogy tönkretegye az életed. Egy áldozat bőven elég.
Bontotta a hívást. A szíve erősen dobogott, mégis egyenletesen. Nem volt benne hisztéria, sem indulat. Mindent kimondott.
Kinyitotta az ajtót.
— Majd én elmondok neki mindent! — kiabálta Erika.
— Nyugodtan — felelte Réka higgadtan. — Csak azt se hagyja ki, hogy nap mint nap megalázott.
Elfordította a zárban a kulcsot.
A rokonság szinte betódult az előszobába, szorosan egymás mögött, mint egy túlzsúfolt villamoson. Réka azonban már kabátban állt, táskával a vállán.
— Hová készülsz? — hördült fel az anyósa.
— Oda, ahol én döntök. Ahol nem idegen vagyok a saját otthonomban.
— Ezt nem teheted! — sipította Dóra.
— Dehogynem — mondta csendesen, majd félrelépve elsétált mellettük.
Odakint friss volt a levegő. A szabadságnak októberi illata volt.