– Nem akartalak megbántani – folytatta halkan. – Csak aggódom értünk. A közös jövőnkért.
Lilla átvette a csokrot, közelebb lépett hozzá, és egy rövid csókot nyomott az ajkára.
– Én is féltem attól, ami előttünk áll – válaszolta őszintén. – De kérlek, egyelőre ne keverjük össze a pénzügyeinket. Legalább most még ne.
Márk bólintott. Beleegyezésnek tűnt, mégis átsuhant valami a tekintetén – egy árnyék, amit Lilla nem tudott megfejteni.
Eltelt egy hét. A pénzről szóló beszélgetések mintha eltűntek volna a levegőből. Márk figyelmesebb volt, mint valaha: vacsorát főzött, hétvégi kiruccanást tervezett, sőt az esküvőt is szóba hozta, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Egyik este azonban, miközben Lilla a zuhany alatt állt, tompa, feszült hangfoszlányok szűrődtek be a hálószobából. Márk telefonált.
– …igen, tudom. De hamarosan megoldódik. Az esküvő után könnyebb lesz. Jól keres, biztos állása van…
A víz zubogása ellenére is tisztán hallotta a szavakat. Lilla mozdulatlanná dermedt. A szíve hevesebben vert.
– …nem, még nem tud róla. Nem mondtam el. De ha összeházasodunk, minden közös lesz. A tartozások is eltűnnek majd.
Lilla elzárta a csapot. Csendben, vizes hajjal állt a fürdőben, és figyelt. Márk tovább beszélt, de már halkabban, elnyelve a szavakat.
Amikor kilépett, a férfi már a laptopja előtt ült, mintha mi sem történt volna.
– Kivel beszéltél? – kérdezte Lilla, amennyire csak tudott, nyugodt hangon.
– Egy haverommal – felelte Márk anélkül, hogy felnézett volna. – Munkaügy.
Lilla bólintott, de belül összeszorult benne valami. Tartozások. Erről sosem esett szó. Másnap, amikor Márk korán elment dolgozni, a laptopját az asztalon hagyta. Lilla korábban soha nem kutakodott a dolgaiban – vakon bízott benne. Most mégis legyőzte a lelkiismeret-furdalást.
Ismerte a jelszót: az első randijuk dátuma.
A gépen számtalan mappa sorakozott. Megnyitotta a böngészőt, majd az előzményeket. A keresések láttán elakadt a lélegzete: „hogyan rejtsük el az adósságot esküvő előtt”, „közös kassza házasságban”, „pénzügyi átláthatóság párkapcsolatban”.
Ezután egy banki oldal következett. Rákattintott a mentett belépésre. Hitelkártya-fiók, Márk nevére. A fennálló tartozás összege közel egymillió forint volt.
Lilla dermedten bámulta a számokat. Úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. Nem egyszerűen őszinteséget akart. Arra készült, hogy az ő fizetéséből egyenlíti ki a saját múltját.
Lehajtotta a laptop fedelét, és a konyhába ment. A keze remegett.
Amikor este Márk hazaért, Lilla már meghozta a döntését.
– Beszélnünk kell – fogadta az előszobában, higgadt arccal.
Márk mosolya megmerevedett, amint meglátta a tekintetét.
– Mi történt?
– Tudok a tartozásodról. Az egymillió forintról. És hallottam a tegnapi telefonbeszélgetést is.
A férfi elsápadt.
– Lilla, el akartam mondani…
– Mikor? Az esküvő után? Amikor már minden közös?
Csend.
– Azért akartál feleségül venni, mert szeretsz, vagy mert jól keresek?
– Nem így van! – lépett közelebb kétségbeesetten. – Szeretlek, komolyan. Csak bajba kerültem. Ezek a hitelek még előtted voltak. Azt hittem, egyedül megoldom, de nem ment. Aztán arra gondoltam, hogy együtt talán sikerül…
– Az együtt azt jelenti, hogy mindketten ismerjük az igazságot – mondta Lilla csendesen. – Nem azt, hogy az egyik titkolózik, a másik pedig fizet.
Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és az asztalra tette.
– Nem megyek hozzád, Márk.
A férfi a gyűrűre meredt, majd rá.
– Kérlek… beszéljük meg. Helyrehozom.
– Már nem lehet.
Lilla kinyitotta az ajtót.
– Menj el.
Márk még egy percig állt, aztán felvette a gyűrűt, és szó nélkül távozott.
Lilla becsukta mögötte az ajtót, hátát a falnak támasztotta, és hosszú idő óta először könnyebbnek érezte magát.
Nem tudta, mit hoz a jövő. De abban biztos volt, hogy egy hazugságra épülő házasságnál még az egyedüllét is biztonságosabb.
Egy hét telt el azóta az este óta. A lakás szokatlanul csendes volt. Korábban vágyott erre a nyugalomra egy fárasztó nap után, most azonban a csend üresen kongott. Esténként a kanapén ült egy kihűlt tea mellett, és újra meg újra végiggondolta a közös pillanataikat. Vajon voltak jelek? Vagy csak ő nem akarta észrevenni?
Márk minden nap kereste. Először üzeneteket írt – rövid, bűnbánó sorokat: „Sajnálom. Nem akartalak becsapni. Találkozzunk, mindent elmagyarázok.” A hívásait Lilla kinyomta. A harmadik napon azonban megjelent a ház előtt, virággal és a kedvenc csokoládéjával.
Lilla az ablakból látta, ahogy a lámpafény alatt toporog. Ismerős volt minden mozdulata, és ez fájt a legjobban. Lesétált, de az ajtóban maradt, nem hívta be.
– Köszönöm, hogy lejöttél – mondta Márk rekedten, és felé nyújtotta a csokrot.
Lilla nem vette át.
– Még nem állok készen erre a beszélgetésre. Időre van szükségem.
– Tudom – felelte lehajtott fejjel. – Csak hallgass meg egyszer. Mindent elmondok, semmit sem titkolok.
Lilla keresztbe font karral figyelte. Látta a fáradtságot az arcán, a karikákat a szeme alatt. Régen most megölelte volna. Most távol maradt.
– Rendben – szólalt meg végül. – De nem itt. A szemközti kávézóban. És csak beszélgetünk.
Az ablak melletti asztalhoz ültek. Márk kávét rendelt mindkettőjüknek, Lilla tiltakozása nélkül. Amint a pincér távozott, a férfi belekezdett.
– Három éve kezdődött az egész, még mielőtt megismertelek. Autóra vettem fel hitelt, aztán a bérelt lakás felújítására is. Jól ment a munka, jöttek a prémiumok, azt hittem, nem lesz gond. Aztán leépítések voltak, csökkent a fizetésem. Újabb kölcsönt vettem fel, hogy kifizessem a régit. Tudom, ostobaság volt. Akkor mégis úgy tűnt, nincs más választásom… – és itt egy pillanatra elhallgatott, mintha maga sem tudná, hogyan folytassa.