– Miért kapod fel rögtön a vizet? – kérdezte Márk, miközben a telefonját az asztalra tette. – Nem parancsolgatni akarok, csak felvetettem valamit. Hamarosan egy család leszünk, nem? Akkor a pénzügyeinknek is közöseknek kellene lenniük. A teljes átláthatóság szerintem természetes.
Lilla épp csak hazaért az irodából. Egész nap tárgyalások és határidők között őrlődött, most pedig csak annyira vágyott, hogy csendben elkészítse a vacsorát. Ehelyett ismét ugyanabba a vitába csöppent, amely az elmúlt héten már többször előkerült.
Nagy levegőt vett, igyekezett higgadt maradni.
– Márk, tudom, hogy közös jövőt tervezünk. De még össze sem házasodtunk. A fizetésem az én keresetem. Én dolgozom meg érte, és én döntöm el, mire költöm.
A férfi felállt a kanapéról, közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét. A mozdulat ismerős volt, mégis most volt benne valami erőltetett.
– Nem vitatom, hogy te keresed. Büszke is vagyok rád, Lilla. Jó pozíciód van, biztos jövedelmed. De ha nagyobb lakást szeretnénk hitelre, akkor már most tudatosan kellene terveznünk. Ketten. Csak annyit kérek, mutasd meg az elmúlt havi kiadásaidat, hogy lássuk, min lehetne faragni.
A „faragni” szó hallatán Lilla gyomra összerándult. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hangzott el. Eleinte észszerűnek tűnt: lakásvásárlás, esküvő, közös tervek. Ám a beszélgetéseik lassan kizárólag a pénz körül kezdtek forogni.
Finoman kibontakozott Márk öleléséből, és elkezdte kipakolni a bevásárlószatyrokat.
– A fizetésem összegét már tudod. A felét elviszi az albérlet, az élelmiszer és a rezsi. Ami marad, abból néha megengedek magamnak valamit. A múlt heti táska, vagy egy kozmetikai kezelés. Ez nem luxus, Márk.
A férfi visszalépett a nappaliba. Karba tett kézzel állt meg, nem ült le.
– Egy huszonötezer forintos táska nem apróság. Majdnem annyi, mint az én egyheti bérem. Ha szóltál volna, találtunk volna olcsóbbat, vagy elhalaszthattuk volna.
Lilla megfordult, és ránézett.
– Szóltam volna? Mostantól engedélyt kell kérnem minden vásárlás előtt?
– Nem engedélyt – emelte fel békítően a kezét. – Csak megbeszélni. Egy pár vagyunk. Ami az egyikünké, az a másiké is.
Az arca felforrósodott. Szerette Márkot, két éve voltak együtt, és fél éve közösen éltek az ő bérelt lakásában. A férfi figyelmes volt, gyakran főzött hétvégén, segített a házimunkában. Amikor három hónapja egy gyertyafényes vacsorán megkérte a kezét, gondolkodás nélkül igent mondott.
A gondok ezután kezdődtek.
Először még logikusnak hatott, amikor Márk felajánlotta, hogy szívesen kézben tartaná a családi költségvetést, mert jól bánik a számokkal, szereti a táblázatokat. Lilla nevetve rábólintott, hiszen ő maga nem rajongott a pénzügyi tervezésért.
Később szóba került a közös bankszámla. Ezt már udvariasan, de határozottan elutasította. Úgy érezte, az esküvőig szeretné megőrizni az önállóságát.
Most pedig már részletes kimutatásokat kért tőle.
– Márk, beszéljünk erről máskor – mondta fáradtan. – Ennék, és szeretnék pihenni.
– Rendben – felelte, majd hozzátette: – De gondold át, amit mondtam. Értünk teszem. A közös jövőnkért.
Gyors puszit nyomott a halántékára, és bement a szobába.
Lilla egy darabig mozdulatlanul állt a konyhában. Nem értette, miért vált ki belőle ekkora ellenállást egy egyszerű kérés. Hiszen tényleg közös életet terveznek. Talán ő reagál túl hevesen? Lehet, hogy engedékenyebbnek kellene lennie?
Másnap a munkahelyén sem találta a helyét. A monitor előtt ült, de a gondolatai újra és újra az előző estére tértek vissza.
A mellette dolgozó Eszter hamar észrevette rajta, hogy nincs rendben.
– Lilla, ma nagyon el vagy merülve. Baj van?
– Semmi különös… – próbált mosolyogni. – Márk megint előhozta a pénz témát.
Eszter sóhajtott.
– Még mindig? Azt hittem, ezt már tisztáztátok.
– Azt én is. De ragaszkodik a teljes átláthatósághoz. Szerinte ez alap egy leendő házasságban.
Eszter hátradőlt a székében.
– Nem akarok beleszólni, de biztos, hogy ez így rendben van? Még nem vagytok házasok, és már most ellenőrizné, mire költesz. Ez kicsit furcsa.
Lilla vállat vont.
– Ő azt mondja, nem ellenőrzés, hanem tervezés. Lakást szeretnénk venni.
– Közösen vennétek – pontosított Eszter. – De a fizetésed a tiéd. És ha jól emlékszem, a hitel nagy részét a te jövedelmedre alapoznátok, mert ő kevesebbet keres.
Lilla elhallgatott. Ez valóban így volt. Márk nyíltan elismerte, hogy az ő fizetése legfeljebb az önerőhöz lesz elég, a törlesztőrészlet zömét Lillának kellene állnia. Ő pedig vállalta, mert szerette, és közös otthont akart.
– Lehet, hogy csak attól tart, hogy minden pénzed elmegy táskákra – próbált viccelődni Eszter.
Lilla azonban nem nevetett.
Aznap este Márk mosolyogva fogadta az ajtóban, kezében egy csokor virággal.
– Sajnálom a tegnapit – kezdte azonnal, és a hangjában most valódi békülékenység csengett.