– …én állom a költségeket. És mielőtt tiltakozni kezdenél, tudd, hogy nem sajnálatból teszem – folytatta Katalin halkan, de kérlelhetetlenül. – Azért, mert a családom vagytok. És mert valakinek végre el kell magyaráznia nekem, hogyan történhetett meg, hogy az unokám nevelőotthonban kötött ki, miközben abban a házban kellett volna élnie, amit én vettem neki.
A lift finoman megcsendült, majd szétnyíltak az ajtók. Vastag, puha szőnyeg borította a folyosót, amely tompán nyelte el a lépteink zaját. Katalin határozottan elindult a legtávolabbi lakosztály felé, kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beengedjen minket.
Lilla lépett be elsőként – aztán egyszerűen megdermedt.
A lakosztály hatalmas volt. A nappaliban padlótól plafonig érő üvegfal tárta elénk a várost. Külön konyha, étkezőrész, két tágas hálószoba – mindegyik nagyobb, mint az a szoba, amelyet a nevelőotthonban megosztottunk.
Lilla lassan felém fordult, a szeme csillogott.
– Anya… ez tényleg a miénk?
– Csak ma éjszakára – kezdtem volna, de Katalin azonnal kijavított.
– Addig maradtok, ameddig szükséges – mondta nyugodtan. – Rendelek reggelit. Zuhanyozzatok le, vegyétek fel a fürdőköpenyeket – a gardrób felé intett, ahol hófehér, puha köpenyek lógtak –, aztán beszélünk.
Tiltakozni akartam. Legalább annyit megőrizni a büszkeségemből, hogy ne fogadjak el mindent szó nélkül. De két hónapja nem álltam forró víz alá. A menhelyen jó, ha langyos csordogált.
– Rendben – suttogtam végül.
Katalin bólintott, már a telefonját emelte, miközben mi Lillával a fürdőszoba felé indultunk.
A zuhany pontosan olyan volt, amilyenről a hideg hajnali ébredésekkor álmodtam. Erős vízsugár, végtelen meleg, levendulaillatú szappan a fertőtlenítő szúrós szaga helyett. Addig álltam alatta, míg a bőröm kipirult, mintha nemcsak a koszt, hanem az elmúlt hetek megaláztatását is lemoshatnám magamról.
Amikor kiléptem, Lilla már a hatalmas ágyon ült, köpenybe bugyolálva, mint egy elégedett kis hernyó. Katalin időközben szobaszervizt rendelt: rántotta, ropogós bacon, friss gyümölcs, narancslé, amelynek illata alapján tényleg most facsarták.
Lilla úgy evett, mintha attól tartana, eltűnik előle az étel. Óvatosan rászóltam, hogy lassítson. Én is ettem pár falatot, bár a gyomrom idegesen görcsben állt.
Katalin telefonja megszólalt.
– Gábor – szólt bele.
– Katalin asszony, Andrea Meyer van vonalban az ön által kért információkkal.
– Kapcsolja.
Egy női hang jelentkezett be, higgadt, hivatalos tónusban.
– Katalin asszony, Andrea vagyok. A 140 Hawthorne utca ügyében telefonálok.
– Hallgatom.
– Az ingatlan kulcsait Erika Hart–Collins vette át július 17-én, két nappal a vásárlás után. Jelenleg a Balázs család lakja, tizenkét hónapos bérleti szerződéssel, amely július 20-án lépett életbe. A havi bérleti díj 3000 dollár. Az összegek egy 4099-re végződő magánszámlára érkeztek.
Katalin arca megkeményedett.
– Kinek a nevén van a számla?
Rövid szünet.
– István és Erika Collins közös számlája.
A csend szinte kézzel tapinthatóvá vált. Lilla is abbahagyta az evést.
Katalin megköszönte az információt, bontotta a vonalat, majd felém fordult. A tekintetében olyan indulat izzott, amit még sosem láttam tőle – és valami más is: bűntudat.
– Sajnálom – mondta halkan.
– Mit? – kérdeztem rekedten. – Nem te tetted.
– De megbíztam bennük. Ellenőriznem kellett volna. Fel kellett volna hívnom téged. Ehelyett elhittem, amit mondtak: hogy jól vagy, rendezetten élsz, boldog vagy.
– Azt mondták, minden rendben? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Erika fotókat küldött. A házról, a berendezésről, a kertről. Azt állította, dolgozol, és majd jelentkezel, ha nyugodtabb lesz az élet.
Behunytam a szemem. Láttam magam előtt anyám gondosan megkomponált képeit, miközben én egy összecsukható ágyon aludtam.
– Kidobtak – mondtam üres hangon. – Lilla az ajtó előtt aludt, amikor hazaértem a műszakból. A dobozaink a folyosón voltak. Erika csak annyit mondott, ne csináljak jelenetet.
Katalin fel-alá járkált.
– Nemcsak kizártak. Kihasználtak. Pénzt kerestek azon, hogy te az utcára kerültél.
Megállt előttem.
– Mondj el mindent. Az elejétől.
Elmondtam. A lakás felmondását, a „csak átmenetileg” náluk töltött heteket, a harmincnapos határidőt, amelyből hirtelen azonnali távozás lett. Az autóban töltött éjszakákat, amíg volt benzin. Aztán a menhelyet.
Azt is, hogy írtam Erikának: tudja-e a nagymama, mi történik? A válasz rövid volt: Katalin külföldön van. Ne keverd bele. Oldd meg.
Katalin arca egyre sötétebb lett.
– Ezt nem hagyom – jelentette ki végül. – Jogi úton, pénzügyileg, társadalmilag. Minden következmény utol fogja érni őket.
– Nagymama…
– Nem bosszú – vágott közbe. – Következmény.
A következő órában sorra indította a hívásokat: ügyvédek, könyvelők, magánnyomozó. Lépésről lépésre építette fel az ügyet.
Lilla időközben elaludt. Betakartam, leültem mellé, simogattam a haját.
– És most? – kérdeztem halkan.
Katalin felpillantott a laptopja fölül.
– Most elmegyünk egy vacsorára.
– Mifélére?
– A szüleid ma este „Családi Összetartozás” címmel rendezvényt tartanak a Riverside dísztermében. Hónapok óta szervezik.
A szó iróniája szinte fájt.
– Nem tudok odamenni.
– De igen. Szükségem van rá, hogy lássanak téged. Aztán én is belépek.
Aznap este nem a megszokott üzletekbe vitt, hanem elegáns butikokba.
– Nem kell estélyi – tiltakoztam.
– Nem ruhát kapsz – felelte. – Páncélt.
Sötétkék, egyszerű szabású ruhát választott nekem. Tökéletesen állt. A tükörben valaki nézett vissza, akit régen ismertem.
Lilla halvány rózsaszín ruhát kapott fehér gallérral, hozzá illő cipővel. Forogva nevetett a tükör előtt.
– Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg – mondtam Katalinnak.
– Nem kell – felelte. – Csak jegyezd meg: nem azért jutottál idáig, mert kudarcot vallottál. Hanem mert megloptak.
Pontban fél nyolckor érkeztünk a Riverside-hoz. A teremből zene és nevetés szűrődött ki.
Lillát egy külön helyiségben helyeztük el Máriával, aki húsz éve dolgozott Katalinnál. Filmek, rágcsálnivalók, játékok várták.
– Biztos nem jössz be? – kérdeztem.
– Nem szeretem a hangos bulikat – rázta a fejét. – Mária azt mondta, megnézhetjük a Jégvarázst.
Megcsókoltam a homlokát.
Katalin a folyosón várt.
– Készen állsz?
– Nem.
– A félelem ébren tart. Menj be először.
Nagy levegőt vettem, és benyitottam.
A terem esküvői pompában tündökölt. Fehér abroszok, virágkompozíciók, vetített családi fotók. Legalább hetven vendég.
A beszélgetés elhalkult. Erika a büfé mellett állt, krémszínű ruhában, gyöngysorral a nyakán. A mosolya megfagyott, amikor meglátott. Végigmért, számolt, mérlegelt.
István mellette feszengett, kezében borospohárral.
Suttogás futott végig a termen.
Aztán mintha lehűlt volna a levegő.
Belépett Katalin Hart.
Lassan, kimérten haladt előre, oldalán Tamás Morrison ügyvéddel. A teremben mindenki tudta, ki ő – a neve rendszeresen feltűnt a helyi üzleti magazin címlapján, és jelenléte önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy a vidám családi est hangulata egyetlen pillanat alatt feszült várakozássá változzon.