– Eszter – mondta ismét, és még közelebb lépett. – Miért nem a saját házadban laksz a Hawthorn utcában?
Mintha kibillent volna a világ a tengelyéből. A zajok tompává váltak, majd eltűntek: az utcai forgalom moraja, a szél süvítése, a menedékhely bejáratánál gyülekező emberek halk beszéde. Pislogtam, biztos voltam benne, hogy félrehallottam.
– Az én… mimben?
Nem türelmetlenül ismételte meg, nem úgy, mintha ostobának tartana. Inkább úgy beszélt, mintha attól félne, hogy menten összeesem. A hangja lassú és kimért volt.
– A házadban – ejtette ki tagoltan. – Hawthorn utca. Háromszobás viktoriánus épület, kék bejárati ajtóval, kis kerttel. A ház, amit fél éve vásároltam.
A szívem olyan erővel vert, hogy éreztem a lüktetését a torkomban, a csuklómban, még a szemgolyóm mögött is. Fél éve. Pont akkor, amikor a szüleim kitettek. Amikor Erika a kezembe nyomta a dobozokat, majd bezárta mögöttem az ajtót.
– Miféle ház? – hallottam a saját hangomat, távolinak és vékonynak. – Nincs házam, nagymama. Van egy doboz ruhám, egy sorszámom az önkormányzati lakáslistán, egy ágyam a menedéken, és egy ügyintézőm, aki valószínűleg azt hiszi, hazudok.
Katalin úgy nézett rám, mintha idegen nyelven szólaltam volna meg. Láttam rajta, ahogy az elméje dolgozik: dátumokat, összegeket, lehetőségeket illeszt össze. Ugyanezt a koncentrált számítást láttam rajta üzleti tárgyalásokon is, amikor mások számára láthatatlan mintázatokat rakott ki a tényekből.
Lilla megrántotta a kabátom ujját. Apró ujjai sürgetően kapaszkodtak belém.
– Anya – suttogta, és a szemében olyan törékeny remény csillant, hogy legszívesebben egyszerre öleltem volna magamhoz és menekültem volna el. – Van házunk?
Ránéztem. Ugyanaz a barna szem, mint az enyém – fáradt, de elszánt. A mellkasomban valami újra darabokra hullott.
– Nincs, kincsem – guggoltam le hozzá. – A nagymama tévedett.
– Én nem szoktam tévedni – felelte Katalin hűvösen. – Sem ingatlanügyekben. Sem a családommal kapcsolatban.
Elővette a telefonját, néhány határozott mozdulattal megnyitott rajta egy dokumentumot, majd felém fordította a kijelzőt.
Tulajdoni lap. Hawthorn utca 140. Vásárlás dátuma: július 15. Ajándékozó: Katalin Mária Hart. Megajándékozott: Eszter Erzsébet Hart.
A nevem. A teljes, hivatalos nevem. Fekete betűkkel egy hivatalos iraton.
– Ezt az ingatlant neked és Lillának vettem – mondta, és a hangjában visszafojtott indulat vibrált. – Megkértem Istvánt és Erikát, hogy intézzék az átírást. Hogy adják át a kulcsokat. Hogy segítsenek a költözésben. Én akkor épp Szingapúrban zártam le egy üzletet. Azt mondták, mindenről gondoskodnak.
A járda mintha megbillent volna a talpam alatt.
– Ők… kiraktak – suttogtam. – Hat hónapja. Azt mondták, ideje önállósodnom. Hogy kihasználom őket. Harminc napot adtak, aztán meggondolták magukat, és amíg Lilla aludt, kitették a holminkat a folyosóra.
Katalin arca teljesen megmerevedett. Amikor ő így mozdulatlanná vált, az rendszerint azt jelentette, hogy valaki hamarosan súlyos következményekkel számolhat – legtöbbször karrierek értek véget ilyenkor.
Egy lépéssel közelebb jött, majd leguggolt Lilla elé.
Ez önmagában megdöbbentő volt. Katalin nem szokott leguggolni. Ő tárgyalóasztaloknál ült, pulpitusokon állt, termeket irányított. Most azonban nem törődött a nedves járdával, a lehullott levelekkel, a drága kabátjával.
– Te Lilla vagy, igaz? – kérdezte, és a hangja teljesen megváltozott: meleg lett és lágy.
– Igen, asszonyom – felelte halkan Lilla, a tanult udvariassággal, amely néha az egyetlen pajzsunk volt a világ ellen.
Katalin ajkán egy pillanatra valódi, gyengéd mosoly jelent meg.
– Szép neved van. Tudod, hogy héberül azt jelenti: éjszaka?
– Tényleg? – kerekedett el Lilla szeme.
– Tényleg. – Katalin finoman megérintette az egyik színes zokniját. – És kifejezetten tetszik ez a merész stílus. Igazán egyedi.
Lilla felnevetett – olyan tisztán és felszabadultan, ahogy hetek óta nem hallottam –, és a hangja belém hasított.
Katalin felállt. A gyengédség eltűnt az arcáról.
– Szálljatok be az autóba.
– Nagymama, én… nem lehet – kezdtem. A büszkeségem volt az utolsó, ami megmaradt. – Mindjárt jön a busz, és nekem…
– Szállj. Be. – tagolta. Nem kérés volt, hanem utasítás.
Forróság öntötte el az arcomat: düh, szégyen, megkönnyebbülés kavargott bennem. Gyűlöltem, ha irányítanak. Megalázónak éreztem, hogy megmentésre szorulok. Ugyanakkor ott volt a halvány remény, hogy talán véget ér a rémálom.
Kinyitotta a fekete szedán hátsó ajtaját. Krémszínű bőrülések, makulátlan tisztaság, finom parfümillat és az új autók jellegzetes szaga fogadott. Megtorpantam.
Lilla rám nézett.
– Anya – mondta csendesen, túl komolyan egy hatéveshez képest. – Minden rendben lesz.
Az, hogy ő vigasztalt engem, eltörte az utolsó tartásomat is. Bólintottam.
– Rendben.
Lilla ült be először, a hatalmas hátizsákját pajzsként szorítva magához. Óvatosan végigsimított a bőrülésen, csodálattal nézve körbe.
Mellé csúsztam, félve, hogy valaki ránk kopog, és közli: tévedés történt, nem tartozom ide, vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem.
Az ajtó becsukódott, elzárva minket a külvilágtól. Katalin még nem indított. A menedékhely épületét nézte. Az állkapcsa megfeszült; ismertem ezt a jelet.
– Ma estére tudni fogom, ki felelős ezért – szólalt meg halkan. – Holnap pedig bárcsak meg se született volna.
Összeszorult a gyomrom. Ezt a hangszínt csak egyszer hallottam tőle korábban, amikor egy üzlettársa megpróbálta kijátszani.
– Nem értem – hajoltam előre. – Ki felelős miért?
– Te nem érted – pillantott rám a visszapillantó tükörből. – És épp ez az, ami mindent elárul arról, mit műveltek a szüleid.
Feloldotta a telefonját, tárcsázott, majd kihangosította.
– Gábor – szólt bele tárgyilagosan. – Azonnal szükségem van valamire. Kösd össze a Hawthorn utcai ingatlan kezelőjével, Andreával. Három kérdésem van: kinél vannak a kulcsok? Ki lakik ott jelenleg? És hová kerültek az elmúlt hat hónap bérleti díjai?
A vérem megfagyott. Bérleti díjak?
– Öt percen belül visszahívlak – ígérte Gábor.
– Négy – felelte Katalin, és bontotta a vonalat.
Beindította az autót, és elhagytuk a Szent Brigitta családi menedékhely parkolóját. A visszapillantóban néztem, ahogy az épület eltűnik. Két hónapig ez volt a címem. Itt tanultam meg, hogy a mélypont alatt is van még lejjebb.
– Hová megyünk? – kérdezte Lilla az ablakhoz tapadva.
– Oda, ahol meleg van – válaszolta Katalin. – És ahol rendes ételt kaptok. Aztán rendbe tesszük ezt az egészet.
Nem tudtam megszólalni. Csak Lilla kezét szorítottam, miközben a város lassan felébredt körülöttünk.
A Fairmont szállodánál álltunk meg – azon a helyen, ahová legfeljebb turistaként néztem volna be. Katalin természetességgel adta át a kulcsot a parkolós fiúnak, aki tisztelettel köszöntötte, majd bevezetett minket a márvánnyal és friss virágokkal teli előcsarnokba.
Élesen tudatában voltam a kopott kabátomnak és Lilla színes zoknijának. De Katalin nem lassított. A lifthez kísért bennünket, megnyomta a legfelső emelet gombját, és karba tett kézzel állt, amíg halk klasszikus zene szólt.
– Nagymama, én ezt nem tudom megfizetni…
– Nem is te fizeted – mondta egyszerűen. – Én.