Eszter huszonkilenc éves volt, egy kereskedelmi cégnél dolgozott értékesítési menedzserként. Az élete szinte állandó utazásból állt: három nap itt, négy nap ott. Engem ez sosem zavart különösebben. A munka az munka – így fogtam fel.
Öt évvel ezelőtt házasodtunk össze, de már akkor is járta az országot. Ügyfelekkel tárgyalt, partnereket látogatott. Többnyire hétfőn indult el, és csütörtök estére ért haza.
Én itthonról dolgoztam, rugalmas beosztásban. Eszter kifejezetten szerette ezt a felállást – praktikus volt mindkettőnknek.
Főztem, rendben tartottam a lakást, befizettem a számlákat. Ő is hozzátette a maga részét a közös kasszához. Csendesen, kiegyensúlyozottan éltünk.
Az utazások havi rendszerességgel ismétlődtek. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: bőrönddel indult, fáradtan tért vissza, és hosszasan mesélt a megbeszélésekről.
Részletekbe menően beszámolt: melyik városban járt, kivel tárgyalt, milyen szállodában lakott. Hitelesnek tűnt minden szava. Kételkedni eszembe sem jutott.
A gyerekvállalás is szóba került többször. Ő azonban rendre azt mondta, még várjunk. Sok a munka, túl sűrűek az utak, kimerült. Elfogadtam. Tudtam várni.
Amikor úton volt, ritkán hívott. Elfoglalt, mondta, vagy épp gyenge a térerő. Nem faggattam. Néha apró ajándékokkal tért haza – hűtőmágnesekkel, céges logós tollakkal, jelentéktelen kis emlékekkel.
A közösségi oldalakon alig posztolt az utazásairól. „Nincs rá időm” – ez volt a magyarázat. Dolgozik. Hittem neki. A szüleink messze éltek, mind az övéi, mind az enyémek. Nem szóltak bele az életünkbe. Nyugodt volt minden.
Szerettem őt. Bíztam benne. A hűtlenség gondolata még csak fel sem merült bennem. Minek is? Nem voltak veszekedések, nem volt dráma.
Február végén azonban anyám combnyaktörést szenvedett. Felhívott a kórházból: műtét vár rá, egyedül van, szüksége lenne rám.
Két órán belül összepakoltam. Eszter épp kiküldetésen volt. Írtam neki, hogy egy hétre anyámhoz utazom. Szinte azonnal válaszolt: „Tarts ki, drágám.”
Három napot töltöttem bent a kórházban mellette. A negyedik napra már jobban lett. Az orvosok azt mondták, két nap múlva hazaengedik.
Egy este anyám lakásában ültem, a telefonomat görgettem fáradtan. Eszternek aznap délutánra kellett volna visszaérnie az útjáról. Egész nap nem adott életjelet.
Ráírtam: „Otthon vagy már?”
Csak egy óra múlva jött válasz: „Ne haragudj, csúszik minden. Az egyik ügyfél átrakta a találkozót. Holnap este érek haza.”
Összeráncoltam a homlokom. Egész nap hallgatott, most pedig hirtelen ez az üzenet. Korábban mindig időben szólt, ha változott a program.
Felhívtam. Nem vette fel. Kinyomta. Egy perccel később üzenet érkezett: „Értekezleten vagyok. Később visszahívlak.”