Első pillanatban fel sem fogtam, mire céloz. Miféle garzonról beszél? Arról a kis lakásról a város szélén, amelyet még a házasságom előtt vettem meg, minden félretett pénzemet és a nagymamámtól örökölt szerény összeget beleforgatva?
— Mária, ugye ezt most nem gondolja komolyan? — igyekeztem visszafogott hangon beszélni, nehogy a kollégáim a szomszéd asztaloknál felfigyeljenek. — Az a lakás ki van adva. Érvényes, hivatalos szerződéssel laknak benne.
— Ugyan már, ne csináld! — legyintett úgy, mintha csak egy ócska kardigán sorsáról vitatkoznánk. — Miféle lakó? Egy hete figyelem, esténként sötét van, senki se jár ki-be. Üresen áll az a pár négyzetméter, miközben a sógornőd idegeneknél húzza meg magát. Szólsz annak a bérlődnek, hogy változott a helyzet. Lilla beköltözik a cicáival. Ne légy már önző, Eszter! Ha a fiam megnősült, akkor minden közös a családban.
A vonal megszakadt. A kijelző elsötétült, én pedig ott ültem dermedten, miközben a mellkasomban egyre nőtt a fojtogató indulat. Az az apró lakás volt az egyetlen biztosítékom a jövőre nézve. A nyugdíjam kiegészítése, amiért éveken át lemondtam nyaralásról, tengerről, kényelmesebb életről. A bérlőm, Gábor, nyugalmazott rendőrségi alezredes, fegyelmezett, pontos ember. Épp tíznapos gyógykezelésen volt egy belügyi üdülőben, a hátát kúráltatta.
Azonnal felhívtam a férjemet. Márk kelletlenül vette fel; hangjában volt némi bűntudat, de makacs ellenállás is.
— Eszter, most ebből miért csinálsz ügyet? Anyának igaza van, rokonok vagyunk. Lilla csak átmenetileg marad, majd talál munkát. Miért fontosabb egy idegen férfi a saját ingatlanunkban, mint a testvérem helyzete?
— Márk, azt a lakást még a házasságunk előtt vettem. Az az én tulajdonom. Ráadásul ott vannak a bérlő személyes tárgyai, és kauciót fizetett. Ti konkrétan betörtetek egy lakásba.
— Ugyan már, milyen tárgyak? Néhány ing a szekrényben — morogta. — Anya összepakolta őket zsákokba, kitette az erkélyre. Ne dramatizáld túl. Este megbeszéljük, most fáradt vagyok.
Én viszont nem akartam estig várni. Engedélyt kértem a főnökömtől, egy csőtörésre hivatkozva, és kiléptem az utcára. A hűvös tavaszi levegő valamelyest csillapította az arcomat perzselő dühöt. Nem akartam jelenetet rendezni, dobozokat cipelni és veszekedni a lépcsőházban — az efféle csatákban Mária verhetetlen volt. Mindig elő tudta húzni a „felmegy a vérnyomásom” kártyát és a „én vagyok a férjed anyja” megfellebbezhetetlen tekintélyét.
Előkerestem Gábor számát. Még egy hétig távol kellett volna lennie, de muszáj volt próbát tennem.
— Hallgatom, Eszter — szólt bele mély, higgadt hangon.
— Gábor, sajnos rendkívüli helyzet állt elő — vettem nagy levegőt. — A rokonaim a távollétét kihasználva lakatost hívtak, zárat cseréltek, és beköltöztettek egy fiatal nőt három macskával. Az ön holmiját zsákokba tették és kitették az erkélyre.
Hosszú csend következett.
— A kezelésemet megszakították, sürgős ügyben berendeltek — válaszolta végül jeges nyugalommal. — Már úton vagyok a város felé. Két órán belül ott leszek. Ne tegyen semmit, Eszter. Majd én intézkedem. Kérem, hozza magával a tulajdoni papírokat.
Korábban érkeztem a házhoz. Leültem a szomszéd lépcsőház előtti padra, a kabátom kapucniját a fejemre húztam, és vártam. Nem telt el sok idő, amikor az udvarba gördült Mária autója. Az autó lassan megállt a járdaszegélynél, és Mária készülni kezdett kiszállni belőle.