…és ez félelmetes.
Gábor már másnap megérkezett. Higgadt, tárgyilagos ember benyomását keltette. Figyelte Márkot játék közben, leült mellé a szőnyegre, kérdezgette, kedves, nyugodt hangon próbált kapcsolatot teremteni vele.
Egy idő után a kisfiú felállt, odatipegett ugyanahhoz a sarokhoz, és minden különösebb habozás nélkül ismét a falhoz szorította az arcát, mintha ott keresne valamit.
A pszichológus tekintete elkomorult.
— András — fordult hozzá csendesen —, járt bárki a házban a felesége halála óta? Bárki, aki nem családtag?
— Nem — rázta meg a fejét. — Csak néhány bébiszitter… de egyikük sem maradt sokáig. Legfeljebb pár hétig.
Valahányszor új bébiszitter lépett be a gyerekszobába, Márk sírógörcsöt kapott. Egyikük sem bírta egy hónapnál tovább. Gábor végül megkérdezte, beszélhetne-e néhány percig kettesben a kisfiúval a rendelőben, miközben András a másik helyiségből, az üvegfalon keresztül figyel.
András tétovázott. A gyomra összeszorult, mégis bólintott.
Amint kilépett, Márk nem kezdett sírni. Nem kiabált az apja után. Egyszerűen odasétált a sarokba, és ugyanazzal a mozdulattal a fal felé fordult.
Teltek a percek. Aztán halk, elnyújtott hangfoszlányok hallatszottak tőle. Először csak értelmezhetetlen motyogásnak tűnt. Gábor előrehajolt, szinte a levegőt is visszatartotta. Az arca megdöbbenést tükrözött.
Amikor Andrást visszahívta, feltűnően sápadt volt.
— Szavakat mondott — közölte halkan.
— Az lehetetlen — rázta a fejét András. — Még alig beszél.
— Tudom. De egészen tisztán hallottam. Azt ismételte: „Nem akarom, hogy visszajöjjön.”
András teste megfeszült.
— Tessék?
— Pontosan ezt. Nem akarom, hogy visszajöjjön.
Sűrű csönd ereszkedett a szobára. Márk a padlón ült, továbbra is a fal felé fordulva. András mellkasát szorítás járta át. Letérdelt a fia mellé, keze enyhén remegett.
— Márk… — suttogta. — Ki az? Ki az, akit nem akarsz, hogy visszajöjjön?
A várakozás kínzóan hosszúnak tűnt.
A kisfiú lassan fordította felé a fejét, mintha maga az idő is lelassult volna körülötte. Kék szemeiben félelem csillogott, de volt bennük valami különös, felnőttes komolyság is. Könnyek gyűltek a pilláira. András úgy érezte, lehűl a levegő körülöttük.
Aztán Márk alig hallhatóan, szinte csak leheletként, három szót formált.
— A fal asszonya.
A kifejezés dermesztően hatott. András gyomra görcsbe rándult. Nem egyszerű ijedség volt ez — valami sokkal mélyebb, ösztönös rettegés. Mintha a valóság megbillent volna körülötte. Abban a pillanatban bizonyossá vált számára, hogy mindaz, amitől titokban rettegett, talán mégsem puszta képzelgés volt.