— Miért kell feltépni mindazt, ami már elmúlt? — kérdezte Kinga rekedten, tekintetét lesütve.
Réka nem habozott.
— Azért, mert hazugságra nem lehet jövőt építeni. Egyikünknek sem.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az ajtó előtt Emese állt, kezében egy konyharuhába csomagolt tál.
— Kingácska, itthon vagy? — csilingelte a megszokott, mézes hangján. — Hoztam egy kis friss pogácsát…
Réka tárta ki az ajtót. A szomszédasszony arca egy pillanat alatt elfehéredett, amikor meglátta őt.
— Jaj… talán rosszkor jöttem…
— Dehogy jött rosszkor — felelte Réka, és határozott mozdulattal megfogta a karját. — Fáradjon csak be, Emese. Épp ideje beszélgetnünk.
Egy órával később már a rendőrőrs kopott falai között ültek, jegyzőkönyv készült. Amikor Emese megpillantotta az asztalon sorakozó iratokat, minden bátorsága elszállt. Szinte azonnal megtört, és mindent bevallott. Kiderült, hogy az a bizonyos „unokahúg” valójában sorozatos csalásokat követett el a városban: magányos időseket hálózott be, bizalmukba férkőzött, majd hamis papírokkal más nevére íratta az ingatlanjaikat.
— Nekem csak egy kis jutalékot ígértek… az információért… — zokogta Emese, miközben a zsebkendőjét gyűrögette.
Este, mire hazaértek, Gergő és Eszter már türelmetlenül várták őket. Amint a fiú meglátta az édesanyját kisírt szemmel Réka mellett, felpattant a székről.
— Ülj vissza — mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően Réka, és a kanapéra ültette a férjét. — Most mindannyiunknak beszélnünk kell.
Kinga remegő hangon kezdett bele. Előbb a lakással kapcsolatos átverést mesélte el, aztán sorra kerültek a régi sérelmek is. Arról beszélt, mennyire rettegett attól, hogy férje halála után egyedül marad. Hogyan kapaszkodott görcsösen a fiába, és miként próbálta irányítani az életét. Bevallotta, hogy Gergő első feleségét azért utasította el, mert túl szépnek, túl öntudatosnak látta. Aztán amikor a házasság véget ért, a benne maradt keserűséget Rékára zúdította.
— Én is szenvedtem a saját anyósomtól — ismerte be halkan. — Azt hittem, majd én másképp csinálom. Hogy én nem követem el ugyanazokat a hibákat… de végül mégis megtettem.
Gergő hosszú ideig némán bámult maga elé. Eszter az anyjához bújt, vállára hajtva a fejét, és hangtalanul sírt.
— És most mi lesz? — kérdezte végül Gergő fáradtan.
— Most az lesz — felelte Réka határozottan —, hogy anya ideköltözik hozzánk, amíg minden jogi ügy rendeződik.
Kinga riadtan tiltakozott.
— Nem, azt nem lehet… nem akarok terhet jelenteni…
— De igen, lehet — szakította félbe Réka. — A dolgozószobában ott a kanapé. Eszter visszakapja a saját szobáját, maga pedig beköltözik a helyére.
— És te hol fogsz dolgozni? — kérdezte Kinga bizonytalanul. — Hiszen éjszakánként ott készíted a jelentéseidet…
Réka vállat vont.
— Megoldom. Nem először kell alkalmazkodnom.
Új időszak kezdődött. Szokatlan és feszültségekkel teli, négy felnőtt egy háromszobás lakásban. Eszter nappal munkába temetkezett, esténként pedig a párnájába sírt. Kinga igyekezett hasznossá tenni magát: főzött, takarított, de minden apróság előtt engedélyt kért — ő, aki korábban mindig parancsolt.
Egy hét múltán hívták őket a rendőrségtől: elfogták Emese állítólagos rokonát. Az iratokat még nem jegyezték be hivatalosan, így a lakást vissza lehetett szerezni. Kinga azonban nem sietett hazaköltözni.
— Félek ott egyedül — vallotta be egy este halkan. — Emese nap mint nap az ajtóm előtt vár, bocsánatért könyörög…
— Vannak dolgok, amiket nem lehet egy szóval elintézni — felelte Réka keményen.
Ő maga is meglepődött azon, mennyit változott. A régi bizonytalanság, a megfelelési kényszer eltűnt belőle. Erősnek érezte magát — talán először az elmúlt harminc évben.
Egy este, amikor Eszter barátnőjénél aludt, Gergő pedig túlórázott, Kinga a konyhába hívta Rékát. Ujjai idegesen simították végig az abroszt.
— Van még valami, amit tudnod kell — kezdte halkan. — Azt is el kell mondanom, miért viselkedtem úgy, ahogy.
Réka szó nélkül helyet foglalt vele szemben. Régóta várta ezt a beszélgetést.
— Amikor Gergő először megnősült, tiltakoztam — sóhajtott Kinga. — Nem azért, mert Dórával bajom volt. Épp ellenkezőleg. Túl szép volt, túl talpraesett. Mellette öregnek és jelentéktelennek éreztem magam.
Egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait.
— Amikor a házasságuk véget ért, titokban megkönnyebbültem. Azt hittem, a fiam majd újra csak az enyém lesz. De aztán megismert téged. És te… egészen más voltál. Csendes, türelmes, mindig mindent elfogadó… én pedig azt képzeltem, végre eljött az én időm, hogy irányítsak.