Nóra éppen a tésztát dagasztotta, amikor a konyhapulton hagyott telefon hirtelen rezegni kezdett. A kezét gyorsan a kötényébe törölte, majd a kijelzőre pillantott. Az idősebb lánya, Eszter hívta.
Eszter ilyenkor, reggelente szinte sosem telefonált, inkább üzenetet írt, ezért Nóra szíve azonnal összeszorult. Gondolkodás nélkül fogadta a hívást.
– Anya, a boltból jöttem haza, és Lillát a lakásajtó előtt találtam a lépcsőházban. Ott ül a küszöbnél, kabát nélkül. Hiába csöngetek és hívom apát, nem nyit ajtót.
Nóra először azt hitte, félreértette. A mondatok nem akartak értelmes egésszé összeállni. Az ötéves Lilla a hideg lépcsőház kövén, ahol télen a hőmérséklet alig kúszott fagypont fölé, egyedül… miközben Gábor otthon volt, hiszen aznap szabadságot vett ki.
– Bugyoláld be a sáladdal, és maradjatok ott. Azonnal indulok – mondta, és már bontotta is a vonalat.
A kötényt a szék támlájára dobta, felkapta a táskáját a slusszkulccsal együtt. A húga, Andrea, aki a nappaliban a másnapi születésnapi ünnepséghez készítette elő a tányérokat, értetlenül nézett ki a szobából.
– Mi történt?
– Még nem tudom. Valami baj van a gyerekekkel. Majd hívlak – felelte Nóra, és már rohant is kifelé.
Nem várt a liftre, kettesével szedte a lépcsőfokokat, miközben menet közben cipzározta fel a kabátját. Hajnalban, fél hét előtt érkezett a húgához, hogy a reggeli forgalmat megelőzve segítsen az előkészületekben. Most viszont keresztül kellett vágnia a városon, és a csúcsforgalom még javában tartott.
Vezetés közben próbált ésszerű magyarázatot találni. Talán Gábor visszaaludt, miután ő eljött. Lehet, hogy a zuhany alatt áll, és nem hallja a csengőt. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy szándékosan ne nyitna ajtót.
A ház előtt szabálytalanul fékezett le, nem törődve a parkolási renddel. Beütötte a kapukódot, berohant, és ismét a lépcsőt választotta a lift helyett – nem volt türelme várni.
A hetedik emeleten meglátta a lányait. A tizenöt éves Eszter leguggolva ölelte Lillát, saját sáljába csavarta, és félig levetett kabátját is ráterítette. Lilla nem sírt, csak nagy, riadt szemekkel nézett az anyjára.
– Végig itt ült? – kérdezte Nóra, miközben megfogta a kislány kezét. A gyerek ujjai jéghidegek voltak.
– Igen. Legalább tíz percig csöngettem, dörömböltem, kiabáltam. Senki nem válaszolt.
Nóra felállt, elővette a kulcscsomóját, és kinyitotta a felső zárat. A zár engedett, de az ajtó nem mozdult. Belülről is rá volt fordítva.
Rányomta az ujját a csengőre, és hosszú másodpercekig nem engedte el. Az éles, zavaró hang visszhangzott a lépcsőházban, a szomszédban még egy kutya is ugatni kezdett. Amikor végre elvette a kezét, fülét az ajtóra tapasztotta. Odabentről teljes csend – se léptek, se beszéd, még a tévé zaja sem hallatszott.
– Gábor! – csapott rá ököllel a fára. – Nyisd ki! Tudom, hogy bent vagy!
Semmi. Egyetlen reakció sem érkezett.
Nóra hátrafordult. Lilla reszketni kezdett – talán a hidegtől, talán a félelemtől. Nem volt értelme tovább várni.
– Gyertek. Beülünk az autóba, és elmegyünk a nagymamához.
Karjába kapta a kisebbik lányt, és sietve elindultak lefelé. Az autóban azonnal maximumra állította a fűtést, a meleg levegőt a hátsó ülés felé irányította. Eszter a csomagtartóból elővett egy plédet – Nóra mindig ott tartotta hosszabb utakra –, és gondosan betakarta a húgát.
Útközben, Mária lakása felé haladva, Nóra újra és újra hívta Gábort. A telefon kicsengett, de az első jelzés után minden alkalommal megszakadt. Ez azt jelentette, hogy a férfi látja a hívást, és tudatosan nyomja ki.
Nóra gyomra görcsbe rándult. Reggel ötkor, amikor elindult, Gábor még aludt. Nem veszekedtek előző este, nem volt vita, sem feszültség. Lefekvés előtt megcsókolta, és megígérte, hogy szemmel tartja a lányokat, amíg ő segít Andreának.
Mária, Gábor édesanyja, egy régi, földszinti kétszobás lakásban élt. Gyakran kötött zoknit az unokáknak, ünnepekkor süteményt sütött, és amikor Nóra a gyes után visszament dolgozni, sokszor vigyázott Eszterre. A kapcsolatuk nem volt felhőtlen, de működött – amennyire egy anyós és menye között működhet.
Nóra azt tervezte, hogy a gyerekeket Máriánál hagyja, majd visszamegy, és kideríti, mi történik valójában otthon.
Lilla a hátsó ülésen, a pléd melegében lassan megnyugodott. A kimerültség, a hideg és az ijedtség végül legyőzte: alig tíz perccel az érkezés előtt mély álomba merült.
Amikor befordultak az utcába, Nóra már tudta, hogy előbb biztonságba helyezi a lányokat – és csak utána néz szembe azzal, ami aznap reggel az otthonuk ajtaja mögött vár rá.