Azóta, hogy kilépett a Márkkal kötött házasságából, Nóra és Dóra szinte vándoréletet éltek, egyik albérletből a másikba költözve. Két esztendő telt el a válás óta, amikor Nóra végre összeszedte a bátorságát – és a megtakarított pénzét –, hogy kifizesse egy aprócska, külvárosi ház foglalóját. Nem volt tágas villa, sem fényűző birtok, csupán egy szerény, barátságos otthon, mégis az első pillanatban rabul ejtette.
A kertet alacsony kerítés szegélyezte, mellette jázminbokrok illatoztak, bent pedig napfényben úszó, tágas konyha és két külön nyíló szoba várta az új lakókat. Nóra szinte előre látta, ahogy Dóra mezítláb szalad végig a folyosón, minden zugot kíváncsian felfedezve. A kislány valóban így tett: csillogó szemmel rohant be az egyik helyiségbe, majd onnan ki, és izgatottan kérdezte:
— Anya, ez tényleg az én szobám lesz? Ugye komolyan mondod?
Nóra leguggolt hozzá, magához ölelte, és elmosolyodott.
— Igen, kincsem. Lesz egy saját birodalmad — ígérte halkan.
Az örömöt azonban hamar felváltotta a munka gondolata. A ház erősen felújításra szorult: a falakon kopások éktelenkedtek, a mennyezeten repedések futottak végig, a padló pedig cserére várt. Nóra elhatározta, hogy amennyit csak tud, saját kezűleg végez el. Banki kölcsönt vett fel, a nyári szabadságát lemondta, és minden energiáját az átalakításra fordította. Miután esténként lefektette Dórát, előkerültek az ecsetek, glettvasak és csiszolópapírok. Falat festett, réseket tömített, régi burkolatot bontott.
Fárasztó hetek következtek, de a változás napról napra szemmel láthatóbb lett. A kopott terek lassan megteltek élettel. Nóra gyakran elképzelte, ahogy hamarosan a konyhaasztalnál vacsoráznak, vagy ahogy Dóra a saját szobájában kuporogva mesekönyvet lapozgat lefekvés előtt.
Egy este, amikor rövid pihenőt tartott a munkában, eszébe jutott az unokatestvére, Gergő. Ritkán találkoztak, mégis ő volt az, akihez mindig fordulhatott, ha biztatásra volt szüksége. Nóra felhívta.
— Gergő, ezt nem fogod elhinni — mondta nevetve, amikor a férfi felvette. — Hivatalosan is lett egy házam.
— Komolyan? — hallatszott a túloldalon az őszinte lelkesedés. — Nóra, ez fantasztikus! Büszke vagyok rád. Milyen?
— Még romos, de már az enyém. Most újítom fel.
— Akkor számíts rá, hogy amint elkészülsz, megjelenek szemlét tartani — tréfálkozott Gergő.
— Várlak szeretettel — felelte Nóra, és szinte látta maga előtt, ahogy a férfi bólogat a telefon túloldalán.
A beszélgetés után melegség töltötte el. Jólesett tudni, hogy a családból legalább valaki feltétel nélkül mellette áll, és nem kérdőjelezi meg az önálló döntéseit.
Újabb hetek teltek el munkával és szervezéssel. Nóra kimerült volt, mégis boldognak érezte magát. Dóra szobája igazi mesekuckóvá alakult: halványrózsaszín függönyök keretezték az ablakot, az ágyat puha párnák borították, a falra kis polc került, hogy a kislány maga választhassa ki az esti olvasnivalót. Az előszobában Nóra végre felakasztotta azt a virágcsendéletet is, amelyet már a Márkkal közös időszakban kinézett magának, de akkor sosem került a falra.
Éppen ezt a képet nézte elmerengve, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőre pillantva meglepetten látta: az édesanyja hívja. Hosszú ideje alig beszéltek.
— Halló, anya? — szólt bele óvatosan.
— Nóra, igaz az, hogy vettél egy házat, és nekem még csak nem is szóltál róla? — hangzott a szemrehányó kérdés.
Nóra megdermedt. Nem értette, honnan értesült róla az anyja; rajta kívül csupán Gergő tudott a vásárlásról.
— Ezt mégis kitől hallottad?
— Gergőtől. Legalább ő nem feledkezett meg a családjáról — felelte az asszony hűvösen. — Úgy látszik, te igen.
— Csak új életet szerettem volna kezdeni, anya — próbálta békítően magyarázni Nóra.
A vonal túlsó végén rövid csend állt be, majd az anyja hangja újra megszólalt, érezhető éllel a szavaiban.