– Mégis miért nem készültél fel az anyám látogatására? 🤨 – csattant fel a férfi indulatosan, noha alig egy hete ő maga jelentette ki, hogy ezentúl mindenki a saját pénzével gazdálkodik.
Anna a konyhaasztalnál ült, tekintete az ablakon túl kavargó őszi szélre tapadt. A fák ágairól az utolsó leveleket is letépte a huzat. Nyirkos, barátságtalan október volt, a lakás levegője is hűvösen ült meg a falak között. A fűtést ugyan pár napja elindították, de a radiátorok még csak langyosak voltak.
Belekortyolt a már majdnem kihűlt teájába, aztán az órájára nézett.
Fél nyolc múlt. Gábornak már legalább egy órája otthon kellett volna lennie. Anna azonban nem izgatta magát emiatt. Az utóbbi hónapokban a férfi rendszeresen késve érkezett, mindig túlórára vagy elhúzódó megbeszélésekre hivatkozva.
Kilencéves lányuk, Lilla, a szobájában ült, és a leckéjét írta. Csendes, megbízható, lelkiismeretes gyerek volt – Anna szíve mindig megtelt büszkeséggel, ha ránézett.
Az asszony felállt, odalépett a hűtőszekrényhez, és kinyitotta. A polcok szinte kongtak az ürességtől: egy darabka csirkehús, egy csomag tészta, néhány tojás. Másra nem futotta. Három nappal korábban érkezett meg a fizetése, de annak közel fele már elment Lilla iskolai költségeire és az internet számlájára.
Anna egy kisebb kereskedelmi vállalkozásnál dolgozott menedzserként. Nem keresett rosszul, de nem is kiemelkedően – viszont a bére biztos volt. Régebben ez elegendőnek bizonyult, mert akkor Gábor is hozzátette a magáét a közös kiadásokhoz. Régebben.
Becsukta a hűtőt, visszaült a helyére, elővette a telefonját, és céltalanul görgetni kezdte a híroldalakat. Valójában egy sort sem fogott fel; gondolatai máshol kóboroltak.
Egy héttel ezelőtt hatalmas vita robbant ki közöttük. Gábor feldúltan állított haza, a táskáját ingerülten a kanapéra hajította, és panaszkodni kezdett: kevés a pénz, mindent neki kell állnia, Anna fizetése szerinte nem elég, és fogalma sincs, milyen teher egy család fenntartása.
Anna akkor elveszítette a türelmét. Emlékeztette a férjét arra, hogy ő is dolgozik, ő is hozzájárul a lakbérhez, az élelmiszerhez, a mindennapi kiadásokhoz. Azt is szóvá tette, hogy az elmúlt fél évben Gábor egyre kevesebb pénzt adott haza, miközben homályos hitelekre és tartozásokra hivatkozott, amelyekről korábban soha nem beszélt.
Ez csak olaj volt a tűzre. Gábor még hangosabban kiabált, azt állította, belefáradt abba, hogy mindent ő visz a hátán, és kijelentette: mostantól külön kasszán lesznek. Mindenki a saját pénzéből él.
Anna akkor csupán bólintott. Rendben – ha ezt akarja, legyen így.
Másnaptól nem vásárolt a férjének. Csak magának és Lillának főzött. A rezsiszámlákat megfelezte: a rá eső részt befizette, a maradékot Gáborra hagyta. Közös ügyek nem maradtak.
Az első két napban a férfi hallgatott. Amikor hazaért, és meglátta az asztalon a két tányért – egyet Annának, egyet Lillának –, szó nélkül bevonult a szobájába. Később ételt rendelt, vagy kész fogásokat vett a közeli boltban.
Néhány nap elteltével azonban láthatóvá vált, hogy ez az új felállás nincs ínyére. Eleinte csak halkan morgott, majd egyre kevésbé fogta vissza magát.
– A hűtőben alig van valami – jegyezte meg szemrehányóan, miközben nyitva tartotta az ajtaját.
– Vegyél, amit szeretnél – felelte Anna anélkül, hogy felnézett volna a telefonjáról.
– Már megint valami egyszerű étel az asztalon – dünnyögte, belepillantva a fazékba.
– Ez kettőnknek készült Lillával. Te döntöttél így – válaszolta nyugodtan.
Gábor arca megfeszült, de nem szólt többet. Hiszen valóban ő ragaszkodott ehhez a rendszerhez.
Egy hét telt el. Anna meglepően gyorsan alkalmazkodott. Sőt, bizonyos szempontból egyszerűbb lett az élete: nem kellett azon töprengenie, mit enne a férje, nem kellett feleslegesen költekeznie. Csak saját magára és a lányára koncentrált.
Gábor viszont szemmel láthatóan egyre elégedetlenebb lett. Rendszerint kiszállított ételeken és félkész fogásokon élt. Lefogyott, az arca sápadtabb lett, de beismerni, hogy talán elhamarkodott volt, nem akarta.
Péntek este a megszokottnál hamarabb érkezett haza. Anna éppen vacsorát készített: sült csirke ropogott a sütőben, a krumpli illata betöltötte a lakást.
Gábor megállt a konyhaajtóban, mélyet szippantott a levegőből.
– Jó illata van – jegyezte meg félhangosan.
– Lillának és nekem készül – felelte Anna, háttal neki.
– Értem – mondta a férfi, még néhány másodpercig álldogált, majd szó nélkül kiment.
Fél óra múlva Anna megterített, és szólt a lányának. Lilla besietett, leült. Két adag került a tányérokra.
Gábor is kijött a szobából, és amikor meglátta az asztalt, arca elsötétült.
– Nekem nem jut? – kérdezte feszülten.
– Te választottad a külön kasszát. Ez a mi vacsoránk, az én fizetésemből – válaszolta higgadtan Anna.
– De én is itt lakom!
– Igen. És szabadon főzhetsz magadnak. Vagy rendelhetsz, ahogy eddig.
A férfi ökölbe szorította a kezét, de végül nem robbant ki. Sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.
Anna és Lilla csendben ettek tovább. A kislány időnként kérdőn pillantott az anyjára, de nem szólt. Érezte, hogy most a hallgatás a legjobb.
Vacsora után Anna elpakolt, elmosta az edényeket. Lilla visszavonult a szobájába, ő pedig leült a kanapéra, bekapcsolta a televíziót. A képernyőn futó sorozat alig kötötte le; gondolatai zakatoltak.
Hogyan jutottak idáig? Valaha kiegyensúlyozottan éltek. Nem dúskáltak, de nem is nélkülöztek. Most pedig Gábor szinte idegenként viselkedett: ingerült, türelmetlen, állandóan elégedetlen.
Anna mélyet sóhajtott, és átváltott egy másik csatornára.
Szombat reggel Anna az ajtó nyitódásának zajára riadt fel.