– Az élet csak egyetlen egyszer adatik meg, és az ember mégis vágyik egy kis… – próbálta mentegetni magát Benedek elnehezült nyelvvel.
– Kalandról szó sem lehet – vágott közbe Réka kíméletlen határozottsággal. – Holnap érkezik a férjem.
A férfi arca megnyúlt.
– Férjnél van? Akkor hol a gyűrűje? Miért vezeti félre itt az embereket?
Másnap Réka a szanatórium irodájában kérvényezte a befizetett összeg visszatérítését. Úgy döntött, nem marad tovább, hazautazik. Nyugtalan feszültség szorította a mellkasát. Márknak egy szót sem szólt az egészről.
Amint visszaért Balatonfüredről, egyenesen Dórához indult. Hosszan csengetett, de hiába – az ajtó zárva maradt, pedig odabentről egyértelműen hallatszott némi motozás.
Végül lement a ház elé, és leült a bejárat melletti padra. Nem kellett sokáig várnia. Előbb Márk lépett ki, utána pedig Dóra libbent elő egy vadonatúj kardigánban. Ő pillantotta meg elsőként Rékát.
Színészi tehetsége azonban nem volt: csak állt dermedten, erőltetett mosollyal az arcán.
– Szóval ezért nem volt rád szükségem, igaz? – kérdezte Réka halkan. – És te még a barátnőmnek nevezted magad… Márk, te pedig azt mondtad, elveszítetted az útleveledet? Ezért küldtél el egyedül a gyógyüdülőbe?
– Magadnak köszönheted! – tört ki a férfiból váratlanul. – Unalmas vagy, szürke, semmi tűz nincs benned.
– Akkor mire vártok? Menjetek, és szikrázzatok tovább! – felelte metsző gúnnyal Réka.
– Beadtuk a papírokat az anyakönyvi hivatalba… sajnálom – vallotta be Dóra lesütött szemmel. – De hidd el, te jobbat érdemelsz. Még minden rendbe jön az életedben.
Összebújva távoztak. Réka egyedül maradt a padon. Hirtelen eszébe jutottak a balatonfüredi napok: az idős, beteg emberek, akik között egyetlen hamis szó sem volt, csak egyszerű, őszinte tekintetek. A „Déli Rózsa” lakói, minden gyengeségük ellenére, tisztább lelkűnek tűntek, mint azok, akiket barátainak hitt.
Vajon mi történhet most ott? Megkerültek-e a piros tangák és az elkóborolt alsónadrág gazdái? És hogy van Benedek, aki olyan esetlen rajongással csüngött rajta?