– …mostanában olyan levertnek tűnik – tette hozzá óvatosan Nikolett, a szomszéd osztály fiatal munkatársa. – Biztos, hogy minden rendben?
– Persze, köszönöm. Csak kicsit kimerültem – hárította el Erzsébet.
Ebédszünetben azonban Nikolett nem hagyta annyiban. Tálcájával mellé ült, és újra rákérdezett. Erzsébetben ekkor valami átszakadt. Nem részletekbe menően, inkább csak vázlatosan mesélni kezdett. Még ennyi is elegendő volt. A lány elképedve hallgatta, majd szinte felkiáltott:
– Erzsébet, maga ezt komolyan gondolja? Ez tipikus érzelmi kizsákmányolás! István egyszerűen kihasználja!
– Miféle kizsákmányolásról beszélsz? – ráncolta a homlokát Erzsébet. – Harminchét évig éltünk együtt.
– És attól még joga van lehúzni magát? – csattant fel Nikolett. – Maga bankjegynyomda? Ugyanúgy szüksége lesz pénzre, nyugdíjra, orvosra, pihenésre! Nem csak róla szól az élet.
Kizsákmányolás. Manipuláció. Ezek az új szavak a fiataloktól. Az ő idejében ezt úgy nevezték: család, összetartás, kölcsönös segítség. Vagy talán mégsem ugyanaz volt?
Este felhívta Judit, az egyetemi évekből megmaradt barátnő. Miután végighallgatta a történetet, nem kertelt:
– Erzsi, te megőrültél? Ne haragudj, de másképp nem tudom mondani. Ez az ember palira vesz! Hogy nem látod?
– Judit, nem rosszindulatból teszi. Csak elfáradt, időre van szüksége.
– Időre? A te pénzeden! Ébredj már fel! Nem téged szeret, hanem a fizetésedet. Érzed a különbséget?
– Ne mondj ilyet – remegett meg Erzsébet hangja. – Annyi mindenen mentünk keresztül együtt.
– Te mentél keresztül – vágta rá keményen Judit. – Dolgoztál, gyereket neveltél, vezetted a háztartást. Ő mit csinált? A kanapét koptatta? Szeretlek, tudod. De néha úgy kellene megrázni téged.
A beszélgetés után Erzsébet sokáig forgolódott. A plafont bámulta a sötétben, és az elmúlt éveken töprengett. István valóban egyre kevesebbet dolgozott. Előbb leépítésre hivatkozott, aztán egészségi gondokra, később azzal jött, hogy az ő korában már nehéz elhelyezkedni. Ő mindent elhitt. Egyre több terhet vállalt magára, míg végül természetessé vált, hogy mindent ő old meg. István pedig hozzászokott, hogy nem kell erőlködnie.
Most pedig hivatalossá tette a helyzetet.
Két hét elteltével István újra megjelent, hogy elvigyen még néhány holmit. Úgy járt-kelt a lakásban, mintha semmi sem változott volna – végül is három évtizedig az ő otthona is volt. Erzsébet dolgozott, ő pedig a pótkulccsal ment be. Amikor este hazaért, feltűnt neki, hogy eltűnt a kávéfőző, két díszpárna és a kedvenc takarója.
Azonnal tárcsázta.
– István, miért vitted el a takarómat? Azt édesanyám adta.
– Jaj, Erzsi, ne haragudj! Ott hideg van, alig fűtenek. Gondoltam, nem bánod. Veszel másikat, nem drága.
– De azt anyu kötötte! Nyolcvannégy éves, saját kezűleg készítette!
– Jól van, na, visszaviszem pár nap múlva. Ne csinálj ügyet belőle.
Ne csináljon ügyet. A saját lakásából visz el tárgyakat, majd ő kéri számon a nyugalmát.
– És a jövő havi utalás? – tette hozzá István. – Huszonötödikén fizetnem kell.
Ebben a pillanatban Erzsébetben valami megváltozott. Nem bűntudatot érzett, nem szánalmat, hanem tiszta, éles haragot.
– Átgondolom – felelte röviden, és letette.
István azonnal visszahívta. Nem vette fel. Újra próbálkozott. Csend. Üzenetek érkeztek: „Mi van veled?”, „Megbeszéltük!”, „Ne hisztizz már!”
Hisztizik. Ő, aki eddig minden kérésnek eleget tett, most hisztis lett, mert egyszer nem reagált.
Erzsébet kamillateát készített, és leült az ablak elé. Észrevétlenül beköszöntött a december, az első hópelyhek lassan hullottak a sötétedő utcára. Csend volt, béke. És hosszú idő után először nem István járt a fejében, hanem saját maga. Mire vágyik? Mi hiányzik neki? Mikor tett utoljára bármit kizárólag önmagáért?
Nem tudta felidézni.
Másnap a főnöke, Katalin, behívatta az irodájába.
– Erzsébet, szeretnék beszélni magával. Olyan elveszettnek tűnik mostanában. Gond van?
Erzsébet majdnem a megszokott sablonszöveggel felelt, de hirtelen úgy döntött, őszinte lesz. Katalin hasonló korú volt, és évekkel korábban maga is átélt egy válást.
Amikor befejezte a történetet, Katalin csendben maradt egy darabig, majd határozottan megszólalt:
– Tudja, mit látok? Egy okos, művelt nőt, aki mégis ostobán viselkedik. Ne haragudjon a szóért.
– Én csak…
– Nincs „csak” – vágott közbe. – Nincs kiskorú gyerekük. István nem rokkant. Sem törvény, sem lelkiismeret nem kötelezi arra, hogy eltartsa. Felnőtt férfi, aki pontosan tudja, mit csinál. Amíg maga fizet, ő nem fog változtatni.
– És ha tényleg nem boldogul egyedül?
– Higgye el, megoldja. Az emberek képesek rá, ha nincs más választásuk. Most az a feladata, hogy ne őt mentse, hanem saját magát.
„Saját magát mentse.” A mondat ott maradt benne, mint egy szálka. De kitől kellene megmentenie magát? A férjétől?
Este István ismét telefonált, ezúttal ingerültebben.
– Erzsi, ez így gyerekes. Visszaadom a takarót, rendben? De a pénz sürgős, a főbérlő már szólt.
– Keress munkát – mondta halkan Erzsébet.
– Tessék?
– Állást. Hatvankettő vagy, még három év a nyugdíjig. Lehetsz raktáros, portás, bármi. Tele vannak a hirdetések.
– A vérnyomásommal? A derekammal?
– Amikor költöztél, gond nélkül cipelted a tévét és a fotelt.
Rövid csend után István hangja mézesebb lett.
– Erzsi, ne haragudj. Idő kell, hogy összeszedjem magam. Aztán keresek valamit. Csak segíts még egy kicsit.
Idő. Hogy felelősség nélkül éljen az ő keresetéből.
– Két hét van hónap végéig – felelte nyugodtan. – Ha marad pénzem, utalok. Ha nem, most nem tudok.
– Hogyhogy nem tudsz? Van fizetésed!
– Van hitelem, rezsim, és szeretnék félretenni egy utazásra. Régóta tervezem, hogy elmegyek a tengerhez.
– A tengerhez? – robbant fel István. – Te nyaralásra költesz, miközben a férjed bajban van?
– A férjem külön akart élni – válaszolta higgadtan. – Akkor gondoskodjon magáról is.
A hívás megszakadt. Erzsébet keze remegett, de nem a félelemtől. Inkább attól az új, szokatlan érzéstől, hogy igaza van. Hosszú évek után először önmagát helyezte előtérbe.
Félelmetes volt – és mégis felszabadító.
A következő napok próbára tették. István üzenetekkel bombázta. Eleinte könyörgött: „Nehéz itt egyedül, tényleg nincs pénzem.” Aztán vádaskodott: „Mindig is önző voltál.” Végül fenyegetőzött: „Megbánod még! Ennyi évet adtam neked az életemből!”
Mintha áldozat lett volna, nem pedig társ egy közös életben.
Erzsébet lassan megtanulta nem felvenni a telefont. Az első alkalmaknál még ökölbe szorult a gyomra. Mi van, ha valóban nagy a baj? Mi van, ha beteg? De ilyenkor eszébe jutott Judit szavai: ha valódi vészhelyzet lenne, nem őt hívná segítségért, hanem orvost. És ez a gondolat minden alkalommal egy kicsit erősebbé tette.