Márk végül felemelte a tekintetét, mintha szavakat keresne, de Brigitta megelőzte.
– Tudod, fiam, sokat gondolkodtam az elmúlt órákban… Lehet, hogy tényleg túl messzire mentünk.
Márk nem válaszolt azonnal, de legbelül érezte, hogy az anyja igazat mond. Mindig igyekezett mindent megadni neki és Kingának, és ők természetesnek vették, hogy ő az, aki összetartja a dolgokat.
– Mindig azon voltál, hogy nekünk jó legyen – folytatta Brigitta csendesen. – Csakhogy most már van saját életed. Saját családod. Eszter… ő rendes lány, ugye?
– Igen – felelte halkan Márk, és a hangjában több volt az érzés, mint a szó.
Az asszony lassan megrázta a fejét.
– És mi ezt nemigen becsültük meg. Talán nem kellett volna mindenáron idehoznom a salátát meg a süteményeket. Eszter is szeretné megélni, hogy ez az ő otthona.
– Anya, nem csak rajtad múlt – állt fel Márk, de a mondat közepén elhallgatott. Rájött, hogy miközben mindenkinek meg akart felelni, saját maga elől is elrejtette, mi az, ami igazán fontos.
Kinga ekkor a kezébe nyomta a telefonját.
– Hívd fel. Még nincs késő.
Márk hosszasan bámulta a kijelzőt, mielőtt tárcsázott volna. Amikor Eszter felvette, a hangja nyugodtnak tűnt, mégis volt benne egy távolságtartás.
– Igen?
– Eszter… visszajönnél? – kérdezte tétován. – Nélküled valahogy minden üres itt.
Nehéz volt kimondania, de most nem akart kibújni a saját érzései mögül.
– És anyukádék mit szólnak ehhez? – hallatszott a vonal másik végéről óvatosan.
– Már megbeszéltük. Belátták, hogy hibáztam. – Kis szünetet tartott. – Nem akarom nélküled kezdeni az új évet. Kérlek.
Pillanatnyi csend következett, amely hosszabbnak tűnt bármelyik vitánál. Végül Eszter sóhaja törte meg.
– Rendben. Hazamegyek. De beszélnünk kell.
– Beszélni fogunk, ígérem – válaszolta sietve, és érezte, mintha egy súly gördült volna le a mellkasáról.
Amikor Eszter belépett az ajtón, Brigitta volt az első, aki odalépett hozzá.
– Szeretném, ha megbocsátanál – mondta őszintén. – Nem akartuk, hogy kívülállónak érezd magad.
Eszter halvány mosollyal bólintott, Márk pedig magához ölelte. Hosszú idő után először érezte, hogy valóban egy oldalon állnak, nem csak látszólag.
Az este innentől más hangulatot kapott. Az asztalon ott maradt a saláta, de most már nem a vita jelképe volt, hanem a békülésé. Éjfélkor, amikor megszólaltak az órák, mindannyian poharat emeltek. Odakint lassan hullani kezdett a hó, a fényfüzérek csillogása pedig melegséggel töltötte meg a szobát.
Eszter Márk mellett ült, a kezük összekulcsolódott. A férfi időről időre rápillantott, mintha attól tartana, hogy ha nem figyel eléggé, ismét eltávolodnak egymástól.
A koccintások után Brigitta felállt, és csendet kért.
– Szeretnék mondani valamit.
Eszter kissé megfeszült, de az asszony hangja most lágy volt.
– Köszönöm neked, hogy vigyázol Márkra. És azt is, hogy türelmes voltál velünk. Rájöttem, hogy néha túl gyakran szólunk bele abba, ami már a ti életetek. Meg kell tanulnunk hátrébb lépni.
Eszter szemében meglepetés csillant, majd a tekintete felengedett.
– Ez sokat jelent nekem – felelte halkan.
– Akkor mostantól csak Brigitta… vagy ha szeretnéd, anya – tette hozzá mosolyogva.
A feszültség, amely napok óta szorította Eszter mellkasát, lassan feloldódott.
Kinga sem maradt csendben.
– Néha túl sok figyelmet várok el a bátyámtól – vallotta be kissé zavartan. – De látom, mennyit teszel érte… értünk. Köszönöm.
A helyzet még mindig kissé esetlen volt, de őszinte. Ettől pedig könnyebb.
Később már nevetés töltötte be a szobát, régi történetek kerültek elő, és még a saláta is tréfák tárgya lett. A feszültség helyét felszabadultság vette át.
Amikor a vendégek készülődni kezdtek, Márk az ajtóig kísérte őket. Brigitta indulás előtt szorosan magához ölelte a fiát, tekintetében egyszerre volt aggodalom és megértés, mintha ezzel az öleléssel is megerősítené mindazt, amit az este során kimondtak.