András ajkai elnyíltak, mintha azonnal a felesége védelmére kelne, ám a következő mondata hideg zuhanyként zúdult mindenkire.
— Mert nagyrészt igazuk van — mondta csendesen, mégis metsző tisztasággal. — Kell ez a megállapodás. Dóra és Márk érdekében. És a miénkben is… a tiedben és az enyémben.
A levegő megfagyott. A dermedtséget végül Krisztina törte meg.
— András, ezt most komolyan gondolod?
— Teljes mértékben. — A zakója belső zsebéből elővett egy elegáns töltőtollat. — Anya, add ide a papírokat. Én szignózom elsőként.
— András… — Eszter hátrált egy lépést, arca hitetlenkedést tükrözött. — Mire készülsz?
— Arra, amit már rég meg kellett volna lépnem — felelte, miközben átvette az iratokat, és egy pillantást sem vetett rá. — Megóvom azt, amit felépítettünk.
— Kitől akarod megóvni? Tőlem? — Eszter hangja alig volt több leheletnél. — A gyermekeid anyjától?
— Ne csinálj jelenetet — vetette oda András, és már rótta is aláírását az első oldalra. — Ez puszta formalitás.
Az a férfi, akivel Eszter két évtizedet osztott meg, aki még előző este is szerelmet vallott neki, most rezzenéstelen arccal hitelesítette azokat a sorokat, amelyek lényegében megkérdőjelezték közös életük alapját.
A nappali atmoszférája nyomasztóvá vált, mintha villámcsapás előtti feszültség vibrált volna benne. Ágnes lassan felállt a fotelből; arca elszántságot sugárzott, amely mögött elfogyott a türelem.
— Elég volt ebből a komédiából. Krisztina, Eszter, Dóra — indulunk. Azonnal.
— Menjetek csak! — csattant fel Júlia, diadalittasan felszegve az állát. — Nehéz elviselni az igazságot, mi?
— Igazságot akartok? — Krisztina lassan megfordult, tekintete villámokat szórt. — Rendben. Akkor hallgassátok meg: a drága András öt éve viszonyt folytat a titkárnőjével. Mindenki tud róla. Egyvalaki kivételével — Eszter.
A kijelentés úgy hasított végig a szobán, mint egy széthulló kristálycsillár darabjai. Megállt az idő. Valaki elfojtott sóhajt hallatott. Minden szem Andrásra szegeződött, akinek arcából egy szempillantás alatt kifutott a vér.
— Ez hazugság! — nyögte ki.
— Hazugság? — Krisztina elővette a telefonját, mozdulatai kimértek voltak. — Vannak képek is. A szecsuáni üdülésről. Akkor, amikor Eszter azt hitte, hogy Debrecenben konferenciázol.
— Apa…? — Dóra hangja megremegett. A szemében kihunyt az a naiv bizalom, amely eddig rendíthetetlennek tűnt. — Igaz ez?
András szólásra nyitotta a száját, majd bezárta. Úgy tátogott, mint partra vetett hal. A csend kínzóan hosszúra nyúlt. Végül Mária hangja hasított bele, élesen, váratlan erővel:
— És ha így lenne is? Ez csak még inkább indokolja a szerződést! A férfiak esendők, szükségük van biztosítékra…
Nem tudta befejezni. Eszter, aki addig mindig a békesség kedvéért nyelt, most odalépett hozzá, és minden habozás nélkül pofon ütötte.
— KIFELÉ! — harsant a hangja, mire a csillár finoman megcsendült. — Azonnal hagyják el a házamat! Mindannyian!
— A te házad? — sikította Júlia. — Ez a bátyám lakása!
— Az én apám pénzéből vettük! — Eszter teste remegett, de tartása egyenes maradt. — És az én nevemen van. Úgyhogy kifelé!
— Eszter, kérlek, nyugodj meg… — András tétován közelebb lépett.
— Te is mész! — fordult felé, tekintetében jeges elszántság. — Aláírtad? Nagyszerű. Holnap beadom a válókeresetet. Aztán majd meglátjuk, mire mész az apró betűs résszel!
— Anya! — Dóra az anyjához rohant, és átölelte.
— Tudod, András — emelte fel Eszter az állát, s ebben a pillanatban mindannyiuk fölé magasodott —, soha nem akartam a vagyonodat. De most… most mindenért megküzdök, ami törvény szerint jár. Egyetlen forintot sem hagyok.
— Ezt nem mered! — kiáltotta Mária, hangja elcsuklott.
— Majd kiderül. — Eszter felvette az asztalról a frissen aláírt dokumentumokat. — Kíváncsi lennék, Júlia… elolvastad egyáltalán, mit szignózott a bátyád?
— Természetesen. Szokványos házassági szerződés.
— Szokványos? — Eszter hangja tisztán csengett, ahogy olvasni kezdte: — „Igazolt hűtlenség esetén a vétkes fél elveszíti minden jogát a közösen szerzett vagyonra.” Ez az önök megfogalmazása volt, Mária?