Az ügyvédje – egy kifogástalan megjelenésű, határozott fellépésű asszony, akinek éles tekintete szinte mindenen átlátott – gondoskodott róla, hogy Márk semmit ne tudjon eltitkolni. Nem maradt kiskapu, nem volt lehetőség alkura a férfi feltételei szerint; minden vagyoni kérdés tisztán és egyértelműen került lezárásra.
Közben Esztertől is érkezni kezdtek az üzenetek. Az első még bűnbánó hangvételű volt, tele mentegetőzéssel. A következőt már kétségbeesett könyörgés itatta át, végül pedig dühös, vádló sorok követték egymást. Minden egyes értesítés újra felszakította a sebet Rékában. Eleinte elolvasta őket, később már csak a kijelzőn felvillanó nevet látta, végül pedig egyetlen mozdulattal törölte a számot a telefonjából. Olyan volt ez, mintha végleg kihúzna egy nevet az életéből.
Egy este, amikor fáradtan és kissé elveszetten régi dobozokat pakolt át, előkerült egy megsárgult fénykép. Ahogy ránézett, az emlékek hirtelen, szinte fájdalmas erővel törtek rá. A képen ő és Eszter egy kávézó teraszán ültek, még alig voltak többek kamaszlányoknál. Összebújva nevettek a kamerába, gondtalanul, őszinte boldogsággal. A fotó hátulján ez állt: „Testvérek – örökre.” Most azonban ez a mondat inkább keserű gúnynak tűnt. Réka ujjai megfeszültek a papíron, majd mély levegőt vett, és határozott mozdulattal kettétépte a képet. A darabokat a szemetesbe dobta. Úgy érezte, szüksége van erre a gesztusra – jelképes búcsú volt attól, ami visszavonhatatlanul elmúlt.
Az újrakezdés nem tűrt halogatást. Három hónappal később már egy másik városrészben bérelt lakást. Tágas, napfényes otthon volt, hatalmas ablakokkal, amelyek egy park zöld lombjaira néztek. A falakon nem lógtak közös emlékek, nem voltak régi ajándékok vagy múltat idéző tárgyak. Minden friss volt és letisztult, mintha a tér maga is azt suttogta volna: itt valami új veszi kezdetét.
Réka spanyol nyelvtanfolyamra iratkozott be, mert régóta vágyott arra, hogy kitágítsa a világát. A jógaórákon megtanulta újra figyelni a légzésére, a testére, a belső csendjére. Esténként fotós workshopokra járt, ahol a lencsén keresztül fedezett fel részleteket, amelyeket korábban észre sem vett. Napjai megteltek tartalommal: új arcokkal, beszélgetésekkel, élményekkel.
Egy ilyen fotós foglalkozáson ismerte meg Leventét, a kurzus vezetőjét, aki szenvedélyes utazó hírében állt. Nyílt mosolya és figyelmes tekintete azonnal bizalmat ébresztett. Úgy nézett rá, mintha nemcsak azt látná, amit mutatni akar, hanem azt is, amit elrejtene. Az óra végén beszélgetni kezdtek, majd átsétáltak egy közeli, barátságos hangulatú kávézóba.
– Nehéz volt elölről kezdeni? – kérdezte Levente, miközben Réka a csészéjében kavargó habot figyelte.
Rövid csend következett. Mintha gondosan válogatná a szavakat.
– Az lett volna igazán nehéz, ha nem kezdem el – felelte végül halkan.
A hangjából eltűnt a korábbi keserűség. Nem volt benne szemrehányás, sem fájdalom. Csak nyugalom és egyfajta megszilárdult erő, amely a megpróbáltatásokból született. Ami egykor elviselhetetlen árulásnak tűnt, most már távoli emlékké halványult. Nem felejtette el, de nem is engedte, hogy meghatározza.
Amikor felemelte a tekintetét, Levente mosolya fogadta. Abban a pillanatban Réka úgy érezte, hosszú idő után először lélegzik igazán szabadon. Előtte állt a saját élete – tisztán, lehetőségekkel telve. És most már készen állt rá, hogy végre a maga útján járjon tovább.