Réka nem várt választ. Elindult a lakásban, lassan, kimérten, mintha minden egyes lépése alatt beszakadhatna a padló. Úgy érezte magát, mintha aknamezőn haladna keresztül: bármelyik pillanatban robbanhat valami. A benne eddig gondosan felépített nyugalom darabokra hullott. Egyszerre volt vadász, aki a nyomokat követi, és űzött vad, akit saját félelmei kergetnek csapdába.
Aztán a hálószoba felől tompa zaj hallatszott. Nem volt hangos, mégis élesen hasított bele a feszült csendbe. Olyan volt, mint egy előjel – vihar előtti első mennydörgés.
Réka villámgyorsan Eszter felé fordult. A tekintete szinte szikrázott.
– Ki van ott? – kérdezte élesen, a hangja keményen csengett, készen arra, hogy bármit meghalljon.
Eszter arca elsápadt, mintha egy hideg hullám csapott volna át rajta. A folyosón ekkor lépések koppantak. Férfilépések. Lassúak, magabiztosak – és fájdalmasan ismerősek.
Márk volt az.
Kilépett a hálószobából, miközben kapkodva gombolta az ingét. Amikor meglátta Rékát, megtorpant. A levegő megdermedt körülöttük. Az a néhány másodperc végtelennek tűnt, mintha egy omlás előtti utolsó pillanatba ragadtak volna.
– Réka… – kezdte volna a férfi.
A nő azonban felemelte a kezét, és egyetlen mozdulattal elhallgattatta.
Eszter hátrébb húzódott a falig, mintha bele akarna olvadni a vakolatba. Láthatatlanná válni. Eltűnni abból a szobából, amelyet most megtöltött az árulás súlya. A férj és a feleség között sűrű, kimondatlan feszültség vibrált. Réka tekintete végigsiklott Márkon: az ing gyűrött volt, a gallérján halvány rúzsnyom éktelenkedett. A hálószoba ajtaja mögött a felforgatott ágynemű árulkodott. Nem kellett több bizonyíték.
Abban a percben minden, amit biztosnak hitt – a házassága, a bizalom, a közös jövő képe – apró szilánkokra tört benne. A szíve összeszorult, de nem engedte, hogy a könnyei utat törjenek.
– Mióta? – kérdezte végül halkan.
A hangja alig volt több suttogásnál, mégis remegett az elfojtott indulattól.
Márk nem nézett rá. A padlót bámulta, mintha ott keresné a megfelelő szavakat. Eszter idegesen gyűrögette a blúza szélét.
– Válaszolj! – csattant fel Réka hirtelen, és saját hangjának erejétől ő maga is megdöbbent.
– Fél éve – mondta ki végül Márk tompán. – Mi… beleszerettünk egymásba.
A „szerelem” szó üresen koppant a levegőben. Hamisan csengett, mint egy rosszul sikerült színdarab túlhangsúlyozott kelléke. Semmi köze nem volt ahhoz, amit Réka valaha érzett.
Keserű mosoly jelent meg az arcán.
– Szerelem? Ezt mered szerelemnek nevezni? – A hangja éles volt, de minden szava mögött ott lüktetett a fájdalom. Ujjával Eszterre mutatott. – Ő a testvérem. Az egyetlen testvérem.
A kettős árulás súlya egyszerre nehezedett rá. Nemcsak a férje csalta meg, hanem az a nő is, akivel gyerekkora óta mindent megosztott: titkokat, álmokat, reményeket. Az a személy, akiben a legjobban bízott a világon.
És ebben a felismerésben volt valami sokkal pusztítóbb, mint maga a hűtlenség.