Amikor a férjem vacsora közben olyan arccal tolta arrébb a tányérját, mintha nem rántott húst, hanem idézést szolgáltam volna fel neki, azonnal tudtam: beszéd következik. Gábor megigazította a szalvétáját, krákogott egyet, és valahová a fejem fölé meredve – talán a saját, képzeletbeli üzleti sikerei felé – ünnepélyesen megszólalt:
– Júlia, kiszámoltam. A költségvetésünk azért omladozik, mert fogalmad sincs a pénzügyekhez. Holnaptól külön kasszán leszünk.
A drámai hatásszünet felesleges volt; a feszültség még csírájában elhalt, viszont a levegőben terjengő ostobaság szaga vetekedett a sült haléval. Lassan letettem a villát.
– Remek ötlet a külön pénzkezelés, Gábor – feleltem, azzal a kedves mosollyal, amellyel a kígyó üdvözli az önként jelentkező nyulat. – Akkor én egyszerűen megtartom magamnak mindazt, ami az enyém.
Pislogott. Az agyában, amely inkább hasonlított egy ritkán használt biliárdasztalra, mint valódi vezérlőközpontra, ez a mondat nem talált zsebbe. Sírva fakadást, szemrehányást, esetleg jelenetet várt – beleegyezést semmiképp.
– Na, látod, okos lány – biccentett leereszkedően, miközben már fejben költötte a rajtam „megspórolt” forintokat. – Egy férfinak szüksége van státuszra, Júlia. Neked meg… harisnyára azért csak futja majd.
A férjem, Gábor Anatoljevics, különleges jelenség volt. Képes volt magát cápának képzelni az üzleti óceánban, miközben egy műanyag ablakokat forgalmazó cégnél dolgozott középvezetőként. A „státusz” nála többnyire új kütyüket jelentett, amelyek funkcióinak három százalékát használta, és motivációs idézeteket az internetről, amelyeket fennhangon olvasott.
– Rendben – bólintottam. – A rántott húsodat befejezed? Vagy az már nem fér bele az új költségtervedbe?
Befejezte. Térítésmentesen. Utoljára.
Az első hét az „új gazdasági korszak” jegyében telt. Gábor pávatollként feszített a lakásban, demonstratívan nem kérdezve, mennyibe kerül a mosópor. Vásárolt magának egy „exkluzív” határidőnaplót – valódi bőr helyett fiatal műbőrrel –, és gondosan jegyzetelni kezdte a kiadásait.
Szerdán egy zacskóval állított haza: két doboz olcsó sör zörgött benne, meg egy csomag kétes eredetű, „G” kategóriás mirelit derelye – ahol a „G” korántsem a „gondosan válogatott” rövidítése volt. Én épp akkor bontottam ki egy minőségi szupermarketből érkezett rendelést, és a konyhapulton sorakozni kezdtek…