– Természetesen, fiam. Szaladj, hívd csak be, én addig felteszem a vizet a teának.
Pár perc múlva Máté Nagy már vissza is tért a házba egy férfival – alig lehetett több harmincöt évesnél, legfeljebb néhány évvel. Az idegen ajka szinte lilára fagyott, alig hallhatóan szorította ki a szavakat:
– Köszönöm… csak egy kicsit szeretnék átmelegedni, aztán indulok is tovább. Makszim vagyok.
– Fáradjon beljebb. Mindjárt öntök magának egy teát, így beszélni is alig tud. Én Anna Nagy vagyok…
Miközben Péter Horváth a forró teát szürcsölte, a gyerekek a kanapéra kuporodva, tágra nyílt szemmel figyelték. A férfi zavartan körbepillantott, aztán megkérdezte:
– Maga még annyira fiatal… ezek mind az ön gyerekei?
– Hát persze, mind az enyém.
– Irigylésre méltó… Mindig is nagy családról álmodtam.
– És végül nem lett belőle semmi?
Péter lassan megrázta a fejét.
– A feleségem hallani sem akart gyerekekről. Aztán elváltunk, és valahogy onnantól minden félresiklott.
Már majdnem kiitta az utolsó kortyot is a csészéből, amikor megszólalt a telefonja.
– Igen… Micsoda? Komolyan? És akkor most mit csináljak?
Letette a telefont. Anna Nagy kíváncsian ránézett.
– Történt valami?
– Azt mondták, a tréler nem tud kijönni értem. Hóvihar van, csak holnap reggel indulnak.
– Ne legyen elkeseredve. Megvetem magának a kanapét éjszakára, reggel aztán szépen tovább tud menni.
– Borzasztóan kellemetlen ez nekem… Mit fog ehhez szólni a férje?
– A férjem? Semmit. Ugyanis egyszerűen fogta magát, és elszökött.
Péter úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája.
– Hogy… csak úgy elment? Mármint… otthagyta magát három gyerekkel?
– Így alakult… De mi nem esünk kétségbe. Nélküle is elvagyunk.
Másnap reggel Pétert az ébresztette, hogy valaki matat körülötte.
Résnyire nyitotta a szemét: a kislány, Hanna Nagy – előző nap már mindegyikükkel megismerkedett – óvatosan egy szem cukorkát csúsztatott a párnája alá. Péter torka elszorult a meghatottságtól. Pontosan tudta, mekkora kincs az édesség egy olyan háztartásban, ahol három gyerek és egyetlen anya tartja fenn a családot.
Induláskor az egész kis csapat kikísérte a kapuig. Péter még egyszer Annára nézett, és biztos volt benne: talál majd ürügyet, hogy visszatérjen ide. Annál is inkább, mert arra a helyre, ahová eredetileg tartott, végül el sem jutott.
Két nappal később ismerős autó gördült a kapu elé. Szokás szerint Máté Nagy vette észre először.
– Itt van Péter bácsi!
Máté nem véletlenül ujjongott ennyire – az előző látogatáskor, mikor az anyja nem figyelt, megbeszélték Péterrel, hogy legközelebb elhozza a régi játékkonzolját. A fiú most szinte szárnyalt kifelé, hogy elébe fusson.
Péter nemcsak a konzolt hozta, hanem két óriási csomag ajándékot is. Amikor belépett a házba, kicsit zavarba jött: Anna Nagy nem volt egyedül – egy másik asszony is ott ült, aki végigmérte őt, nyílt kíváncsisággal. Ráadásul Anna fel volt öltözve, és szemmel láthatóan nem munkába indult.
– Péter… Ne haragudjon, most nem tudom teával leültetni. Tímea Szabó majd foglalkozik magával, én meg különben is lekésem a buszt.
– Be kell mennie a városba?
– Igen.
– Akkor a teázás most elmarad. Elviszem én kocsival.
Tímea finoman oldalba bökte kicsit zavart barátnőjét.
Az úton Anna szinte mellékesen, félmondatokban elmesélte Péternek, miért is kell a városba mennie. A férfi csak ennyit mondott rá:
– Elkísérem. Ki tudja, mi várja magát ott. Legalább nem lesz egyedül.
– Ó, nagyon hálás vagyok ezért. Bár nem hiszem, hogy… rossz emberek lennének, de azért mégis.
– Anna, tegeződjünk inkább!
A nő felnevetett.
– Rendben! Egyébként te még nem mesélted el, miért vetődtél hozzánk azon az estén.
– Nem fogsz hinni nekem.