– Természetesen, fiam.
Felvette a kendőjét, kilépett a csikorgó hidegbe, és a kocsi felé indult. A férfi épp a motorháztető fölé hajolt, kékesre csípte az arcát a fagy, a keze remegett.
– Jó napot! – szólította meg Larissza. – Jöjjön be egy kicsit melegedni, készítek teát. Ilyen hidegben hamar ráfagy az emberre a kabát.
A férfi felnézett, mintha csak most venné észre, hogy nincs egyedül ezen az isten háta mögötti helyen.
– Jó napot… Ha nem zavarok… – bizonytalanodott el. – A kocsi sehogy se indul. Már mindent megnéztem, de semmi.
– A kocsi ráér. Maga viszont nem vagyok benne biztos – felelte Larissza száraz iróniával. – Jöjjön, míg teljesen át nem fagy.
Beléptek a házba. A gyerekek félénken húzódtak a fal mellé, nézték az idegent. Larissza gyorsan vizet tett fel, teáscsészéket vett elő; a mozdulatai gyakorlottak, nyugodtak voltak.
– Üljön le oda, a kályha mellé. Mindjárt megmelegszik. Cukrot kér a teába?
– Egy kockát, köszönöm – válaszolta a férfi, és hálásan nyújtotta felé a kezét, amikor átnyújtotta a csészét. – Megmentett. Még öt perc, és szerintem a lábujjaimat hagyom itt.
– Nem én mentettem meg, hanem a fiam – biccentett Miska felé. – Ő vette észre, hogy bajban van.
– Akkor külön köszönöm – fordult a fiúhoz. – Hogy hívnak?
– Máté Nagy vagyok – felelte kissé büszkén a kisfiú.
– Én pedig András. Elakadtam, úgy néz ki, alaposan – sóhajtott a férfi. – A legközelebbi szerelőig innen…
– Innen sehova nem jut el ma este – vágott közbe Larissza. – Már besötétedik, út sincs letakarítva. Aludjon nálunk, reggel majd kitalálunk valamit.
– Nem akarok terhére lenni…
– Már az vagy. Még egy csészével is elpazaroltam magára a cukrunkból – mondta, de a szeme mosolygott.
András elnevette magát, és valami feszült, hideg hangulat mintha felengedett volna a szobában. A gyerekek is közelebb merészkedtek. A kályha pattogott, az ablakon túl üvöltött a szél, odabent viszont egyre melegebb lett – nemcsak a levegő, hanem valami nehezen megfogható, új érzés is, amely észrevétlenül telepedett le a kis szobában.