– Anya, apa megint elvett pénzt…
Anna Nagy a szekrényhez kapott. Előhúzta a ruhák közé rejtett kis pénzcsomót, gyorsan átszámolta. Úgy is van – hiányzik kétszáz! Nem tűnik soknak, de ebből gyűjt a tűzifára. És Tibor Nagy pontosan tudja ezt. Ő maga bezzeg egy árva fillért nem tesz a közösbe.
Anna Nagy összeszedte a maradékot, szorosan összegöngyölte, és a gyerekszoba szőnyege alá csúsztatta.
– Gyertek, kész a vacsora – szólt be a gyerekeknek.
Mindegyiküknek mert a levesből, teát töltött, és minden tányér mellé odatett két-két kekszet.
– Anya, magadnak miért nem szedsz? – kérdezte komolyan Máté Nagy, miközben végigmérte.
– Először is, nem különösebben szeretem az édességet, másodszor meg vigyáznom kell az alakomra.
A fiú hunyorogva nézett rá, aztán kijelentette:
– De anya, te így is nagyon szép vagy!
Anna Nagy felnevetett.
– Na, egyetek inkább!
Miután befejezték, elmosogatott, majd benézett a gyerekszobába. Máté Nagy mesét olvasott Hanna Nagynak, Balázs Nagy pedig valamit rajzolt az asztalnál.
– Kaptok tíz percet, hogy mindent befejezzetek. Utána villanyoltás!
Megpuszilta őket, és becsukta az ajtót.
Most még be kell foltozni Balázs Nagy kabátját – valakivel megint összetűzésbe keveredett az iskolában –, és aztán talán ő is ledőlhet végre.
Anna Nagy előkereste a tűt és a cérnát.
Tíz éve ment férjhez Tibor Nagyhoz. Akkor alig volt tizennyolc. Se esze, se tapasztalata. Tibor nagymenőnek tűnt, szórta a pénzt, mintha sose fogyna el. Ő, a naiv fruska, azt hitte, a férfi igazán tudja, hogyan kell pénzt keresni.
Csak az esküvő után derült ki, hogy Tibor eladta a szüleitől örökölt lakását, és a teljes árat elverte.
Anna Nagy teljesen ledöbbent:
– Neked volt saját lakásod is?
– Ugyan minek? Neked úgyis nagy lakásod van.
– Várj, ezt nem értem… Eladtad az egyetlen lakásodat, csak azért, hogy elpazarold a pénzt?
– Ó, Anna, ne légy már ilyen nyűgös! Csak egyszer élünk!
Sokáig abban reménykedett, hogy ennek valami épkézláb oka volt. Hiszen épeszű ember ilyet nem tesz! De be kellett látnia: dehogynem, nagyon is.
Mikor megszülettek Máté Nagy és Balázs Nagy, Tibor egy időre még el is ment dolgozni. Igaz, nem bírta sokáig. A fiúk még a kétéves kort sem érték el, amikor az apjuk már megint csak „munkát keresett”. Sehol sem találtak benne akkora tehetséget, amekkorának ő szerette volna látni magát.
Aztán világra jött Hanna Nagy. Anna mindig is sok gyerekről álmodott, de a kislány születése után hirtelen rádöbbent: ha most nem húzza meg a féket, szó szerint éhen fognak maradni.
Így született meg az elhatározás: a városi lakást kiadják, ők pedig kiköltöznek vidékre. A faluban állt egy üres ház, amit az anyja nővérétől örökölt.
Tibor dühösen reagált:
– Na azt már nem! Ha akarsz, menj. Én maradok a városban, nekem itt jó.
Anna Nagy akkor igazán elvesztette a türelmét:
– Maradhatsz, ahol jól esik! De nem ebben a lakásban. Holnap beköltöznek az új albérlők.
– Megzakkantál? Hogyhogy beköltöznek? Egyáltalán megkérdeztél erről?
– Mégis miért kellett volna kérdeznem? Ez az én lakásom!
Tibor morogva, orrát fújva, de végül csak lekísérte őket vidékre.
Fél évig „munkát keresett”. A falu nagy volt, működött gazdaság, fűrésztelep, mindig akadt betöltetlen állás. De neki semmi sem volt elég jó. Lányok után futkosni viszont bármikor, azt sosem bánta.
Tímea Szabó, Anna kolléganője és barátnője újra meg újra figyelmeztette:
– Tibor biztos megcsal téged.
Anna legyintett:
– Ugyan, hagyd. Ha van benne annyi lélekjelenlét, hogy lelép valami fiatalabbal, még hálás is leszek neki.
– Teljesen elment az eszed? Ki vállalna magára téged három gyerekkel? – rázta a fejét hitetlenkedve Tímea Szabó.
Anna viszont tudta: nélküle mindannyiuknak könnyebb lenne… neki is, a gyerekeknek is.
Ekkor csapódott be az ajtó.