Márk felkapta Benedeket, és a kisfiú szinte azonnal elcsendesedett a karjában. A férfi mellkasát fájdalom szorította össze: nemsokára talán már nem tarthatja így nap mint nap.
— Tizenkét órán keresztül vajúdtam, hogy világra hozzam a fiadat — folytatta Eszter rekedten. — A fájdalomtól majdnem elvesztettem az eszméletem, mégis végig azt képzeltem, milyen boldogok leszünk majd együtt, hárman. Te pedig már akkor is kételkedtél bennem? Vagy később kezdődött? Amikor szoptattam? Amikor éjszakákon át fenn voltam vele, és alig álltam a lábamon?
— Kérlek… bocsáss meg — ismételte Márk megtörten.
— Meg fogok. Talán egyszer. Benedek miatt — ő nem felelős azért, amivé az apja vált. De nem tudok együtt élni valakivel, aki bizonyítékot követel a hűségemről.
Három hét telt el. Márk egyedül maradt a közös lakásukban. A falakról még mindig rájuk mosolyogtak a régi fotók: az esküvőjük pillanatai, az első nap otthon a kórház után, Benedek keresztelője. Minden képen gondtalan öröm sugárzott róluk, mintha soha semmi nem árnyékolhatná be azt az időszakot.
Az apjával, Gergővel teljesen megszakította a kapcsolatot. A férfi többször is hívta, de Márk nem fogadta a hívásait. Az anyja, Kinga időnként üzeneteket küldött, könyörgött, hogy béküljenek ki, hogy ne haragudjon rájuk.
— Csak óvni akartunk — mentegetőzött az asszony.
— Az „óvásotokkal” szétvertétek az életemet — válaszolta Márk keserűen.
Hétvégenként kiment a közeli parkba, ahol tudta, hogy Eszter sétálni viszi Benedeket. A fák takarásából figyelte őket. A kisfiú egyre nagyobb lett, mosolya egyre élénkebb, apró keze anyja felé nyúlt. Eszter néha leült egy padra, és fáradtan lehunyta a szemét pár percre. Márk ilyenkor ösztönösen megindult volna feléjük, hogy átvegye a babakocsit, segítsen, de a bűntudat a helyére szegezte.
Egy délután Eszter észrevette. Tekintetük a sétány két végéből kapcsolódott össze. Márk óvatosan tett egy lépést előre, de Eszter lassan megrázta a fejét, majd elfordította a babakocsit, és más irányba indult.
A férfi mozdulatlanul állt, miközben szemerkélni kezdett az eső. A kabátzsebében gyűrögette a borítékot — azt a papírt, amely igazolta, hogy Benedek valóban az ő fia, és amely ugyanakkor végleg darabokra törte a családját. Az igazság, amelyre annyira vágyott, túl nagy árat követelt. Ezt azonban csak akkor értette meg, amikor már nem volt mit megmenteni.
Az esőcseppek az arcán keveredtek a könnyeivel. A távolból meghallotta Benedek nevetését — a saját gyermekéét, akit most már legfeljebb hétvégenként, akkor is többnyire messziről láthatott. A fiáét, akiben egy pillanatra kételkedett. A fiáét, akinek az apjába vetett bizalma talán már azelőtt megingott, hogy egyetlen szót is kimondhatott volna.
Márk elővette a telefonját, és bepötyögte: „Sajnálom. Szeretlek titeket.” Hosszú ideig nézte a kijelzőt, majd végül nem küldte el az üzenetet. Rájött, hogy vannak mondatok, amelyek túl későn hangzanak el ahhoz, hogy bármit is helyrehozzanak. És vannak döntések, amelyek következményeit semmilyen bocsánatkérés nem képes eltörölni.