— Annyit, amennyit jónak látsz.
— Nóra!
— Mi az, hogy Nóra? Ma te rendezed a vendégséget.
A konyha felől különös zajok szivárogtak át. Sercegés, fedőcsapkodás, fortyogás. Időnként egy-egy visszafojtott káromkodás is. Nem hangosan, inkább elkeseredetten.
Este hétre feladta.
— Gyere, kérlek… ez nem megy — sóhajtotta megtörten.
Bementem hozzá. A látvány magáért beszélt.
A rizs vastag, égett rétegben tapadt az edény aljára. A hús kemény volt, mint egy kiszáradt talpbetét. A hagyma felismerhetetlen, fekete morzsává zsugorodott. A tűzhely körül minden lisztes, zsíros és maszatos — mintha csatatér lett volna.
— Ez igen… — jegyeztem meg.
— Ne gúnyolódj.
— Eszem ágában sincs.
Persze belül majd’ kipukkadtam a nevetéstől.
— És most? — kérdezte kétségbeesve.
— Hívunk egy pizzériát.
— Komolyan mondod?
— Mit tehetnénk? A család nem mindennap gyűlik össze.
Így hát rendeltünk. Négy nagy pizzát, hogy biztosan elég legyen. Mellé kínai tésztát, és csak a változatosság kedvéért néhány doboz sushit is.
Amikor mindenki leült az asztalhoz, az édesanyja körbenézett.
— És a piláf?
— Teljesen odalett — felelte a férjem minden kertelés nélkül.
— Hogyhogy odalett?
— Úgy, hogy egy szem rizs sem élte túl.
Pillanatokra síri csend telepedett a szobára.
— Ugyan már — legyintett a nagybácsi, miközben felpattintotta a sörét. — A pizza is étel.
És valóban: az este végül meglepően jól alakult. Senki nem rohangált idegesen a konyha és az étkező között. Nem tornyosultak mosatlan edények a mosogatóban. Mindenki nyugodtan ült, falatozott, beszélgetett.
Én pedig a férjem mellett foglaltam helyet. És először éreztem úgy magam, mintha vendég lennék a saját lakásomban.
— Köszönöm — hajolt közelebb, és halkan a fülembe súgta.
— Mit is?
— A tanítást.
— Miféle tanítást?
— Most már sejtem, milyen Emesének lenni.
Ránéztem. Nem tréfált. A szemében őszinteség volt. Akkor értettem meg: valami elmozdult benne. Talán nem végérvényesen. De mégis elmozdult.
A rokonok késő este távoztak. Jóllakottan, elégedetten, néhány pizzásdobozzal a hónuk alatt.
Mi ketten maradtunk a konyhában. Csendben ültünk, teát kortyolgattunk.
— Lehet, hogy legközelebb tényleg egyszerűbb lenne egy szálloda — jegyezte meg elgondolkodva.
— Majd kiderül — feleltem nyugodtan. — Ráérünk eldönteni.
És hosszú idő után először nem a másnapi teendők jártak a fejemben. Nem készítettem listát, nem számoltam feladatokat. Csak ültem, és élveztem a nyugalmat.
A férjemmel.
Aki végre meghallotta, amikor azt mondtam: elfáradtam.
Eltelt.