Réka nem ment el a ballagás utáni ünnepségre. Az édesanyja egyszerűen kijelentette, hogy az egész felhajtás fölösleges. Új ruhára költeni pedig, amit aztán jó eséllyel soha többé nem venne fel, szerinte merő pazarlás.
– Átveszed a bizonyítványt, és egyenesen hazajössz – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, amikor utoljára indította útnak a lányt az iskolába. – Utána elviszed Benedeket edzésre.
– De anya… – próbálkozott halkan Réka. – Mégis hogyan menjek el szó nélkül? Hadd maradjak legalább addig, amíg elkezdődik az este. Ígérem, csendben lelépek.
– Megmondtam, mi lesz – zárta le a vitát az asszony. – Nem szeretném még egyszer elismételni.
Réka nem mert ellenkezni. Amint kiosztották a bizonyítványokat, már indult is haza. Útközben potyogtak a könnyei. Megint ugyanarra a következtetésre jutott: az anyja nem szereti.
Tulajdonképpen mióta az eszét tudta, ezt érezte.
Az édesanyja alig beszélgetett vele, inkább utasításokat osztogatott. Nem ölelte meg, nem puszilta meg, nem simított végig a haján. A legapróbb hibáért is büntetés járt, egy rosszul megválasztott szóért is. Pedig Réka nem volt problémás gyerek: kitűnő tanulóként helytállt az iskolában, otthon pedig segített, ahol csak tudott. Szófogadó volt, sosem feleselt.
Minden erejével azon igyekezett, hogy megfeleljen. Arról álmodott, hogy egyszer majd az anyja megdicséri, magához öleli, és mond neki néhány kedves szót.
De ez soha nem történt meg. Az anyja mindig talált kifogást az elégedetlenségre, mindig akadt ok egy újabb szidásra vagy a legfélelmetesebb „nevelési módszerre”: a teljes hallgatásra. Ilyenkor úgy tett, mintha Réka nem is létezne. Hetekig levegőnek nézte. Egyszer két teljes hónapon át egyetlen szót sem szólt hozzá. A lány ma sem tudta felidézni, mivel érdemelte ki akkor azt a büntetést.
A családi beszélgetésekből annyit tudott, hogy a szülei sokáig hiába vártak gyermekáldásra. Vizsgálatok, kezelések követték egymást, de eredmény nélkül. Aztán, amikor már lemondtak róla, megszületett Réka.
„Furcsa” – töprengett gyakran. – „Annyit vártak rám, mégsem örültek igazán. Különben miért nem szeret anya? És apa… ő is úgy viselkedik, mintha útban lennék. Benedek egészen más. Őért rajonganak.”
Amikor az öccse világra jött, Réka – aki akkor mindössze nyolcéves volt – gyermekkora végleg háttérbe szorult. Az anyja mintha elfelejtette volna, hogy még ő is gyerek. Rázúdított egy sor feladatot.
Réka takarította a lakást, bevásárolt, kimosta és kivasalta a pelenkákat, vigyázott Benedekre, ha az anyja pihenni akart vagy elment otthonról. Mindezek mellett elvárás volt a kitűnő bizonyítvány. Ha becsúszott egy gyengébb jegy, már jött is a megtorlás.
Később, amikor Benedek nagyobb lett, Réka hordta óvodába, és délutánonként is ő ment érte. A házimunka egyre csak szaporodott körülötte, és a felelősség súlya napról napra nehezebbé vált a vállán.