Az ügyvezetés papíron az én nevemen maradt, a gyakorlatban azonban mindent megbízottakon keresztül intéztem. Az egészségem nem engedte, hogy állandóan tárgyalásokra járjak, Márk pedig akkoriban rendszeresen hangoztatta: „Neked ezzel nem kell foglalkoznod. Nő vagy, nem ez a dolgod.”
Ostobaság volt elhinni. Mégis hittem neki. Mert szerettem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy szeretem.
Aztán apró, de nyugtalanító jelek jelentek meg. A bankszámlák egyre soványabbak lettek. A cég sorra veszítette el a megbízásokat. Márk pedig mind gyakrabban célozgatott rá, hogy ideje volna túladni apám örökségén, „amíg még ér valamit”. Én hajthatatlan maradtam. Ő ettől csak még ingerültebb lett. Ildikó pedig nyíltan nekem esett.
— Úgy ülsz a pénzen, mint egy varjú a fényes zsákmányán! — kiabálta egyszer. — Márk ennél sokkal többet érdemel!
Többet? A felét sem szolgálta meg annak, amim volt.
Mégis hallgattam. Kerültem a veszekedést. Azt mantráztam magamban, hogy a család szent dolog, és ha türelmes vagyok, ha megbocsátok, ha elég megértő maradok, minden visszatalál a régi kerékvágásba.
Mekkora tévedés volt.
Azon az estén, amikor Márk közölte, hogy válni akar, én már tisztában voltam az igazsággal. És valamiképp apám is gondoskodott róla, hogy ne maradjak védtelen.
Két nappal korábban üzenetet kaptam a közjegyzőtől. Nem sokkal később személyesen is felkeresett, és ünnepélyes komolysággal átnyújtott egy második példányt a végrendeletből — egy bizalmas dokumentumot. Apám előrelátó volt. Tudta, hogy akad majd, aki visszaélne a jóhiszeműségemmel, ezért két iratot készíttetett.
Az első volt a hivatalos: eszerint minden az én tulajdonomba került.
A második azonban feltételhez kötött rendelkezést tartalmazott. Csak akkor lépett érvénybe, ha a házasság felbontását a férjem kezdeményezi, vagy ha bizonyíthatóan megkárosítja a családi vagyont.
Ebben az esetben minden — a ház, a vállalkozás, a számlákon lévő összeg — nem hozzám, hanem a fiamhoz, Leventéhez kerül. Aki akkor még csupán nyolcéves volt.
Igen, van egy fiam. Az első házasságomból. Márk sosem tudta igazán elfogadni. Gyakran mondogatta, hogy „egy idegen gyerek” csak akadály egy új élet felépítésében. Levente épp a nagymamám falusi barátnőjénél volt a gyerekeivel együtt. Ott nevetett és játszott, amíg én egy bizonyos… incidens után lábadoztam. Amikor Márk „véletlenül” kezet emelt rám.
Apám viszont szerette Leventét. És végül mindent neki szánt.
Lassan kiittam a teámat, a csészét óvatosan visszatettem az asztalra, majd felálltam.
— Biztos vagy benne, Márk? — kérdeztem csendesen. — Tényleg válni akarsz?
Gúnyosan felhorkant.
— Ne játszd meg magad. Tudom, hogy te is régóta szabadulnál tőlem. Csak nincs bátorságod egyedül maradni.