A keskeny utcán haladva Emese végül egy megkopott homlokzatú épület előtt torpant meg. A falon régi, kissé fakult tábla függött: „Autósiskola”.
Lilla hitetlenkedve meredt a feliratra.
– Anya, ezt most komolyan gondolod? Hiszen te sosem akartál vezetni.
– Dehogynem akartam – felelte Emese nyugodtan. – Csak mindig volt fontosabb. Amikor kicsi voltál, rád kellett figyelnem. Aztán apád örök tervei jöttek, meg a munka. Most viszont nincs kifogásom.
A lány zavarba jött. Egész életében azt látta, hogy az anyja félreteszi a saját vágyait mások kedvéért. Emese nem panaszkodott, nem követelt, egyszerűen alkalmazkodott. És most itt álltak egy autósiskola előtt.
Bent egy ötvenes évei elején járó, zömök férfi fogadta őket, dús bajusszal. Gergőként mutatkozott be, feltett néhány rutinkérdést, majd Emesét azonnal a szimulátorhoz irányította. Lilla a folyosón maradt, és az üvegfalon át figyelte, ahogy az anyja beül a tanulóautó makettjébe. Szokatlan látvány volt: Emese arca összeszedett, figyelmes, de nem ideges. Komolyan hallgatta az instrukciókat, bólintott, aztán – Lilla legnagyobb meglepetésére – beindította a motort, és óvatosan forgatni kezdte a kormányt.
– Na, milyen érzés? – szólt oda Gergő, amikor Emese megtette az első kört a gépen.
– Egészen jó – válaszolta, tekintetét a műszerfalon tartva. – Csak a pedálok kicsit kemények.
Lilla nem bírta tovább, közelebb lépett.
– Tényleg jogsit akarsz? És miből lesz autó?
– Lesz rá megoldás – mondta Emese anélkül, hogy ránézett volna. – Már intéztem. Hitelt veszek fel.
Lilla majdnem félrenyelt.
– Hitelt? Te mindig azt mondtad, az adósság csak bajt hoz!
– Megváltozott a véleményem – zárta le röviden Emese. – Egy életünk van, Lilla. Nem akarom tovább halogatni azt, amit szeretnék.
Gergő elégedetten hümmögött, és megmutatta a sebességváltás alapjait. Lilla a falnak támaszkodva próbálta összerakni a képet. Az az asszony, aki egész életében busszal járt munkába, most autót akar – ráadásul kölcsönből. Ez annyira idegen volt Emesétől, hogy Lillában felmerült: talán van valami, amiről nem beszél.
Az autósiskola után Emese nem hazafelé indult, hanem a közeli bevásárlóközpont felé vette az irányt. Lilla azt hitte, bevásárolni mennek, esetleg ruhát néznek, ám az anyja határozottan az elektronikai üzletbe lépett be.
– Ugye nem új telefont akarsz? – kérdezte Lilla, amikor Emese a laptopok előtt állt meg.
– Nem telefont. Számítógépet – javította ki Emese, miközben az árakat böngészte. – Olyat, ami nem fagy le percenként.
– De minek? Eddig azt mondtad, a mobilod mindenre elég.
Emese ekkor a lánya felé fordult. A tekintete szilárd volt, szinte szokatlanul eltökélt.
– Lilla, eddig mindig mások igényei szerint éltem. Dolgoztam, főztem, rendben tartottam mindent, meghallgattam mindenkit. Most szeretnék végre magamra is gondolni. És neked is meg kell tanulnod ugyanezt.
Lilla elhallgatott. Ilyen határozottsággal még sosem hallotta beszélni az anyját. Emese kiválasztott egy középkategóriás laptopot, megbeszélte a házhoz szállítást, és szemrebbenés nélkül elfogadta az árat.
– És most mi következik? – próbált tréfálkozni Lilla, miközben kifelé sétáltak. – Beiratkozol táncolni is?
– Már megtettem – felelte Emese egyszerűen.
Lilla ekkor döbbent rá, hogy az anyja nem viccel, és amit eddig hirtelen fellángolásnak hitt, az valójában komoly elhatározás.