Gergő hatvanhét éves volt, amikor megözvegyült. Feleségével már csak egy hajszál választotta el őket az aranylakodalomtól, amikor Emese váratlanul megbetegedett, és a kór néhány hét alatt elragadta.
A férfi hosszú ideig szinte kábultan létezett. Nem tudta megszokni az üres lakást. Reggelente nem csörrent edény a konyhában, senki sem köszönt rá, nem kérdezte meg tőle, mit enne vacsorára, és nem hívta sétálni a közeli parkba. A bevásárlást is mindig együtt intézték – most ez is értelmét vesztette.
Az első negyven nap ködbe burkolózva telt. Özvegyként gépiesen tette a dolgát: vizet forralt a teához, megkente vajjal a fekete kenyeret, de az ízeket alig érzékelte. Délben felbontott egy konzerv halat, máskor hajdinát főzött magának. Hetente egyszer rávette magát, hogy lemenjen a boltba.
Másfél hónap alatt látványosan lefogyott, arca beesetté vált, szakállt növesztett. Úgy érezte, borotválkozni sincs miért, ereje sem volt hozzá. A televíziót sem kapcsolta be – kivel beszélte volna meg a híreket? Egyedül nézni nem talált benne semmi értelmet.
A negyvenedik napra a lányai hazajöttek, hogy megszervezzék az emlékezést. Amikor meglátták az apjukat, szinte megdöbbentek. Telefonon mindig azt hajtogatta, hogy „minden rendben”, ám a külseje inkább egy frissen szabadult rabra emlékeztetett.
Kitakarították a lakást, fényesre mosták az ablakokat, kimosták a ruháit, finom ételeket főztek. Apjukat is felrázták kicsit, sőt elvitték a fodrászhoz. A megemlékezés után leültek hárman tanácskozni, és elhatározták, hogy kitalálnak valamit, ami kirángatja ebből a bénító gyászból.
Renáta legkisebb fia négyéves volt, és mióta óvodába járt, folyton betegeskedett. Háromszobás lakásban éltek a megyeszékhelyen, így hely is akadt bőven. A nővérek végül rábeszélték Gergőt, költözzön Renátához, és segítsen az unoka körül. A fiatal szülőknek is könnyebbség, neki pedig újra lenne feladata. A magány teljesen elvadította az elmúlt hetekben, így örömmel fogadta az ötletet, és beleegyezett, hogy új fejezetet kezd az életében.