– …Emese Nikolett!
A reflektorok fénye egy pillanat alatt elvakított.
Márk családjának asztalánál dermedt csend telepedett a társaságra; olyan mély volt, hogy még azt is tisztán hallottam, ahogy odakint károg egy varjú. Beáta szája nyitva maradt, a villájára tűzött halfalat visszahullott a tányérra. Anita idegesen pislogott, tekintete köztünk és a konferanszié között cikázott.
Márk lassan fordult felém. Az arca megnyúlt, elsápadt, mintha hirtelen minden vér kifutott volna belőle. Úgy bámult rám, mintha egy idegent látna maga mellett.
– Eme… – préselte ki magából rekedten. – Kit mondott az előbb? Miféle tulajdonos?
Nem feleltem. Nyugodt mozdulattal hátratoltam a nehéz tölgyfaszéket, majd felálltam. A ruhámra fröccsent vörösbor a reflektorfényben szinte feketének tűnt, de eszem ágában sem volt eltakarni. Kihúztam magam, és az dermedten álló pincérek között elsétáltam a színpadig.
Nem készültem hosszú önéletrajzi beszéddel. Az üzlet nem a könnyes visszaemlékezésekről szól. Átvettem a mikrofont, és végignéztem az elcsendesedett vendégseregen.
– Jó estét kívánok. Öröm számomra, hogy ma itt köszönthetem önöket az „Erdei Tavakban”. Nagyra értékeljük a bizalmukat, és garantálom, hogy szolgáltatásaink színvonala tovább emelkedik. Érezzék jól magukat, élvezzék az estét. Köszönöm, hogy velünk ünnepelnek.
Egy rövid biccentés, majd taps. Lesétáltam a lépcsőn. Azonnal mellém lépett Levente, a vezető adminisztrátor, karján fehér szalvétával.
– Emese asszony, intézkedjek egy új ruháról? A földszinti butikban biztosan találunk megfelelőt.
– Nem szükséges, Levente. Hadd lássák a vendégek, hogy egy folt sem akadályoz meg bennünket a munkában – feleltem halvány mosollyal, és visszaindultam az asztalunkhoz.
Ott szinte tapintható volt a feszültség. Beáta idegesen gyűrögette a szalvétáját. A korábbi fölényének nyoma sem maradt; a tekintetében zavartság és a megszégyenüléstől való félelem vibrált.
Márk hirtelen felpattant, majdnem felborítva a borospoharát.
– Emese, ez meg mi volt?! – sziszegte, és megragadta a karomat. Undorodva rántottam ki magam a szorításából. – Te… te megvetted ezt a hotelt? Miből? Hiszen hónapról hónapra élünk! A hiteleimet fizetem!
– A saját autód törlesztőjét és anyád nercbundáját, Márk – válaszoltam higgadtan, a szemébe nézve. – Az életünket viszont az én bevételeim fedezték. Pontosabban eddig.
– Hogy érted azt, hogy eddig? – csuklott el Beáta hangja. Erőltetett mosolyt próbált az arcára varázsolni, de inkább vicsorgás lett belőle. – Emesém, drágám, ne dramatizáld túl. Család vagyunk. Előfordulnak kisebb nézeteltérések. Milyen ügyes vagy, hogy mindezt titokban tartottad! Ülj vissza, mindjárt hozzák a főételt.
– Én már jóllaktam, Beáta – feleltem halkan. – A megjegyzéseikkel, a lekezelő stílusukkal és a fiával együtt.
Kinyitottam a táskámat, elővettem a bérelt lakásunk kulcscsomóját, és letettem Márk tányérja mellé, a félig érintetlen saláta mellé.
– Holnap reggel mindent hivatalosan is lezárunk – mondtam csendesen, és hagytam, hogy a szavaim súlya végre rájuk nehezedjen.