Ahogy a főfogás az asztalra került, és néhányan már a tömény italokra váltottak, feltűnt, hogy Lilla félrevonulva, suttogva egyeztet Márkkal. A homlokát ráncolva újra meg újra átfutotta az étlapot, mintha hirtelen különös jelentőséget kapott volna minden egyes tétel ára. Látszott rajtuk, hogy derengeni kezd bennük: az este talán nem úgy zárul majd, ahogyan elképzelték.
A desszert után váratlanul megjelent Benedek. Elegáns, kifogástalan öltönyt viselt, és határozott léptekkel az asztalunkhoz sétált. Hangja udvarias volt, mégis áthasította a zsivajt:
— Kedves Vendégeink, bízom benne, hogy mindennel elégedettek! Hamarosan elkészül a végszámla. Fizetni készpénzzel vagy bankkártyával tudnak.
A mondat mintha villámcsapásként érte volna a társaságot. Lilla kezéből majdnem kicsúszott a telefon, Márk ügyetlenül meglökte a poharát, és néhány csepp vörösbor az abroszon landolt. Réka arca megmerevedett, Gergő pedig lesütötte a szemét.
— Egy pillanat! — emelte fel a hangját Gergő. — Nem úgy volt, hogy Eszter mindent előre rendezett?
Benedek udvariasan felém intett.
— Eszter a teremfoglalás előlegét már kifizette. A fennmaradó összeg a vendégek létszámától és a rendelések végösszegétől függ.
Réka zavartan felém fordult.
— De Eszterkém, azt mondtad, mindent elintézel…
— Így is tettem — feleltem higgadtan. — Lefoglaltam a helyet, megszerveztem az estét. A költségek megosztását is javasoltam korábban, de akkor mindenki arra hivatkozott, hogy szűkösek a lehetőségei. Ha most is ez a helyzet, kénytelenek lesztek megoldást találni.
Gergő arca elvörösödött.
— Ez felháborító! Számítottunk rád!
— Valóban? — kérdeztem vissza nyugodtan. — Én viszont arra számítottam, hogy egyszer ti is vállaljátok a részeteket. Amikor közös kiadásról volt szó, mindig akadt kifogás. Ahogyan régebben is, amikor „fizetésig” kértetek kölcsön, és a visszafizetés valahogy mindig elmaradt.
Lilla elpirult.
— Ugyan már, Eszter! Jól keresel. Ne légy kicsinyes. A nagymama évfordulóját ünnepeljük!
Felvontam a szemöldököm.
— Kicsinyes? Érdekes szó. És hogyan nevezzük azt, amikor valaki rendszeresen más pénzére támaszkodik? Vagy amikor kölcsönkér dolgokat, aztán sérülten szolgáltatja vissza?
Márk láthatóan fejben számolni kezdett. Az arckifejezése elárulta, hogy a végösszeg nem lesz kellemes meglepetés számára. Réka szalvétát emelt a szája elé, mintha az étel íze hatotta volna meg, pedig inkább időt próbált nyerni.
— Esetleg… — szólalt meg bizonytalanul — megegyezhetnénk valahogy? Mondjuk elosztjuk egyenlően?
— Pontosan ezt indítványoztam az elején — válaszoltam. — Mindenki állja azt, amit fogyasztott. Csupán annyi változott, hogy most már nem lehet automatikusan rám terhelni mindent.
Benedek tárgyilagosan hozzátette:
— Szeretném jelezni, hogy a végösszeg még emelkedhet, ha további rendelés érkezik vagy hosszabbítják a foglalást.
Réka arcán panaszos fintor jelent meg, Márk halkan káromkodott az orra alatt. A könnyed hangulat végleg szertefoszlott. A szerep, amelyben eddig oly magabiztosan tetszelegtek, hirtelen tarthatatlanná vált.
— De hát család vagyunk… — próbálkozott Réka lágy, kérlelő hangon. — Nem illik így bánni egymással.
— A család nem egyenlő azzal, hogy valaki korlátlan pénzforrás — feleltem nyugodtan. — A tisztelet kölcsönös kellene, hogy legyen.
Ekkor a pincér odahozta a bőrmappát a számlával, és óvatosan az asztal közepére helyezte. A tekintetek úgy tapadtak rá, mintha egy időzített szerkezet feküdne előttünk. Lassan felnyitottam.
— Az előleg levonása után is tekintélyes összeg maradt — mondtam tárgyilagosan. — Sokan vagyunk, így igazságos, ha megosztjuk. A nagymama és a barátnője az én ajándékom. A többin osztozzunk.
Lilla élesen beszívta a levegőt, és látszott rajta, hogy most döbben rá igazán: ezúttal senki nem fogja helyette kifizetni a számlát.