Épp a vitrines szekrényből vettem elő az ünnepi tányérokat, amikor a folyosóról beszűrődött néhány félhangos mondat. Lilla, az unokatestvérem, azt hitte, nem hallja senki, és bizalmasan súgta oda Márknak:
— Ugyan már, bankban dolgozik, kap prémiumot, jutalmat… Azt beszélik, Eszter már mindent elintézett. Képzeld el, mekkora buli lesz!
Márk egy ásítást elfojtva nevetett fel.
— Mire költené a pénzét, ha egyedül él? Hadd fizessen most ő. Mi is jól akarjuk érezni magunkat.
Fogalmuk sem volt róla, hogy minden szót tisztán hallok. Valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy lebukhatnak. Abban a pillanatban azonban teljesen világossá vált előttem, miért gyűltek össze nálam. Nem egy ártatlan családi látogatásról volt szó. Az volt a tervük, hogy rám tolják Ilona nagymama jubileumi ünnepségének teljes költségét, méghozzá egy elegáns, méregdrága étteremben. A forgatókönyvet már előre megírták: szerintük én mindent lefoglaltam, sőt az előleget is befizettem.
Mély levegőt vettem, rendeztem az arcvonásaimat, majd beinvitáltam őket a nappaliba. A tányérokat gondosan az asztalra készítettem. Réka néni, aki sosem rejtette véka alá a véleményét, lassan körbefordult a lakásban, és enyhén csípős hangsúllyal megszólalt:
— Eszterkém, igazán otthonos itt minden. Látszik, hogy adsz a kényelemre. Arra gondoltunk… talán te lennél a legalkalmasabb megszervezni a nagymama születésnapi ünnepségét.
A hangja selymes volt, mégis érezhetően célzatos. Gergő bácsi sem maradt csendben:
— Ha nem te vállalod, akkor ki más? A lakáshiteled már majdnem rendezve, a munkád biztos. A nagymamát méltón illene köszönteni, ő már nem akar nagy vendégséget lebonyolítani — elmúlt nyolcvan.
Magamban keserűen felnevettem. A jelzáloghitelem közel sem volt lezárva, és a munkahelyemen a bónuszért keményen meg kell küzdenem. De ez őket nem érdekelte. A szemükben én voltam a kifogyhatatlan pénzforrás.
A család évente egyszer gyűlik össze Ilona nagymama tágas, régi építésű polgári lakásában. Sokáig minden ünnepet ott tartottunk. Most azonban a nagymama kijelentette, hogy nem bír már nagy társaságot fogadni. Réka néni és Gergő bácsi — mindketten jócskán ötven felett — azonnal egymásra pillantottak. Nyilvánvaló volt, hogy eszük ágában sincs saját szervezésbe kezdeni. A gyerekeik, Lilla és Márk, szintén nem lelkesedtek sem a költségek, sem a szervezés gondolatáért. Így végül rám esett a választás: a „jómódú” unokára, aki szerintük azért engedheti meg magának a nagyvonalúságot, mert nincs gyereke, és egyedül él.
Nem először tapasztaltam ezt a hozzáállást. Évek óta természetesnek vették, hogy kisegítem őket. Hol „fizetésig” kértek kölcsön, amit sosem láttam viszont, hol kölcsönkértek egy-egy új háztartási gépet, amit aztán hibásan kaptam vissza. Mindig engedtem, talán túl könnyen is, és ezzel csak megerősítettem bennük, hogy nálam nincsenek határok.
Most egész kis küldöttség telepedett le az asztalom köré: Lilla, Márk, Réka néni, Gergő bácsi és még néhány távolabbi rokon. Előkerültek a telefonok, és egymás után mutatták a fényképeket elegáns éttermekről. Részletesen elemezték a menüsort, a dekorációt, az árakat.
— Eszter, nézd ezt a helyet! Séf által összeállított svédasztal! — lelkesedett Lilla, aki hibátlan sminkben, a legújabb iPhone-jával hadonászva magyarázott. — Képzeld el, milyen képeket lehetne posztolni! Mindenki csinosan felöltözik, a nagymamát középre ültetjük…
Nem hagytam, hogy befejezze.
— Egy pillanat. És mindezt ki fogja finanszírozni? Ezek nem aprópénzes tételek.
Gergő bácsi azonnal széles mosolyt erőltetett magára.
— Ugyan, család vagyunk! Tudjuk, hogy nem vagy szűkmarkú. Ráadásul ügyesen intézed a dolgokat, biztos találsz kedvezményt. Te szervezed, mi pedig támogatunk… erkölcsileg.
A gyomrom összeszorult. Amikor évekkel ezelőtt a lakásom első részletére gyűjtöttem, egyikük sem ajánlotta fel a segítségét — még biztató szavakat sem kaptam. Most viszont természetesnek vették, hogy egy elegáns éttermi ünnepséget fizessek.
A levegő egyre feszültebb lett. Réka néni ekkor látványosan kihúzta magát, és drámai szünetet tartott, mielőtt újra megszólalt volna.