Benedek hátradőlt a székén, mintha időt akarna nyerni. Kinga most először látta rajta a bizonytalanságot – azt a fajta megingást, amely mögött már nincs magabiztos válasz.
— Rendben — mondta végül feszülten. — Tegyük fel, hogy emlékeztem a papírra. És akkor mi van?
— Az van, hogy az akkori vagyonmegosztás nem volt tisztességes. Jogom van a lakás feléhez és a nyaraló feléhez is.
— Kinga, a lakást az én fizetésemből vettük. Én dolgoztam érte, én kerestem meg rá a pénzt…
— És én mit csináltam közben? Egész nap a körmömet lakkoztam? — csattant fel. — A te lányodat neveltem, a te otthonodat tartottam fenn, a te karrieredet támogattam! Amikor éjfélig az irodában ültél, ki főzött vacsorát? Amikor üzleti útra mentél, ki hordta Rékát orvoshoz?
— Jogilag ez nem ilyen egyszerű…
— De igen. Az a megállapodás teljes mértékben érvényes. Már beszéltem egy ügyvéddel.
Benedek arca elkomorult.
— Miféle ügyvéddel?
— Egy kiváló szakemberrel. Emese Alexandrovna Zueva. Ismerős a név?
Ismerte. Emese a családjogi ügyek egyik legismertebb alakja volt, akinek a bíróságon komoly tekintélye volt.
— Kinga, ne csináljunk ebből színházat. Mit akarsz valójában?
— Igazságot. A lakás és a nyaraló felét. És azokat a bútorokat, tárgyakat is, amelyeket magaddal vittél, pedig közösen vásároltuk.
— Ez képtelenség. A lakás az én nevemen van, ott lakik Vivien…
Vivien. Az új nő, akiért Benedek mindent felrúgott. A huszonöt éves titkárnő porcelánarccal és üres tekintettel.
— Hogy Vivien hol él, az a te gondod. Engem kizárólag az érdekel, ami törvény szerint engem illet.
— Gondolkodj józanul. Tegyük fel, hogy megszerzed a lakás felét. Mit kezdünk vele? Költözzünk össze hárman?
— Nem. Megveszed az én részemet piaci áron. Vagy eladjuk az ingatlant, és a pénzt felezzük.
Benedek elsápadt. Kinga pontosan tudta, miért: ekkora összeg nem állt rendelkezésére. A lakás eladása pedig romba döntötte volna az új életére épített terveit.
— Bosszút akarsz állni rajtam.
— Nem bosszút. Méltányosságot. Mióta számít bosszúnak, ha valaki a törvényes jussát kéri?
— Ajánlok egy egyezséget — próbálkozott Benedek. — A nyaraló legyen teljes egészében a tiéd. És adok még egymillió forintot mellé.
— Nem érdekel.
— Másfél millió.
— Harminc éven át elfogadtam a te kompromisszumaidat. Harminc éven keresztül mondtam igent, amikor legbelül nemet akartam. Ennek vége.
— Kétmillió. Ez az utolsó ajánlatom.
— Az én végső válaszom pedig az, hogy vagy kifizeted a részemet a valós piaci értéken, vagy közösen értékesítjük a lakást, és elosztjuk az árát.
Benedek felpattant.
— Rendben. Legyen, ahogy akarod. De tudd: innentől ellenségek vagyunk.
— Aznap lettünk azok, amikor a váláskor megpróbáltál kijátszani. Csak én túl sokáig nem voltam hajlandó ezt belátni.
Az ajtó csattanva zárult mögötte. Kinga nyugodtan belekortyolt a kihűlő teába, és halvány mosoly suhant át az arcán. Meglepő módon könnyebbnek érezte magát, mint bármikor korábban. Benedek többé nem tudta megfélemlíteni.
Otthon Réka idegesen várta.
— Na? Mit mondott?
— Alkudozott. De nem engedtem.
— És most mi lesz?
— Bíróság. És meg fogjuk nyerni.
Kinga magához ölelte a lányát. Tudta, hogy kemény hónapok következnek, de most először érezte igazán: az igazság mellette áll.
A per három hónapig húzódott. Benedek drága ügyvédet fogadott, aki minden eszközzel próbálta érvényteleníteni a szerződést: kétségbe vonta az aláírás hitelességét, azt állította, hogy a megállapodás idejétmúlt, sőt azt is, hogy nincs helye újratárgyalásnak. A dokumentumok azonban makacs tények voltak.
— Tisztelt Bíróság — mondta Emese az utolsó tárgyalási napon —, a közös tulajdonról szóló szerződés teljes joghatással bír. Az alperes saját kezű aláírása és a közjegyzői hitelesítés egyértelmű. Ezt nem lehet utólag semmissé nyilvánítani pusztán azért, mert most kényelmetlenné vált.
Benedek komoran ült, kerülte Kinga tekintetét. Mellette Vivien feszülten gyűrögette a táskáját; láthatóan nem lelkesítette a gondolat, hogy elveszítheti a fényűző lakást.
A bíró végül kimondta az ítéletet:
— A felperes keresetének helyt adok. A házastársi vagyonmegosztás felülvizsgálata indokolt. A szóban forgó lakás és a nyaraló fele-fele arányban közös tulajdont képez.
Kinga lába megremegett. Győzött. Három évtizednyi alkalmazkodás és hallgatás után végre kiállt magáért — és a törvény neki adott igazat. Tudta, hogy ezzel még nem ér véget minden, de most először érezte: az élete új irányt vett, amelyben többé nem háttérszereplő lesz, hanem saját sorsának alakítója.