— Nem csupán a nyaralóról van szó — folytatta Gabriella Zsuzsanna, miközben egy bekezdésre mutatott a szerződésben. — Nézze meg ezt a részt is. Itt szerepel a lakás pontos címe. A dokumentum aláírásának idején ön és a férje az összes ingatlan tekintetében egyenrangú tulajdonosnak számítottak.
Kingán hideg futott végig. A lakás… A belvárosi, háromszobás otthonuk, amelyet Benedek olyan magától értetődő természetességgel íratott kizárólag a saját nevére a váláskor.
— De hát elváltunk. Akkor mindent felosztottunk… — suttogta bizonytalanul.
— A vagyonmegosztás felülvizsgálható, ha új tény kerül elő — felelte az ügyvéd határozottan. — Ez a megállapodás pontosan ilyen. Vagy megfeledkezett róla a volt férje, vagy abban bízott, hogy sosem kerül elő.
— És most mit tehetek? — kérdezte Kinga, miközben próbálta összeszedni a gondolatait.
— Pert kell indítanunk a vagyonmegosztás újratárgyalására. A jog az ön oldalán áll.
Késő este ért haza. Réka már várta, forró teával és néhány szendviccsel.
— Mit mondott az ügyvéd? — nézett rá feszülten.
Kinga lassan leült az asztalhoz.
— Kiderült, hogy apáddal évekkel ezelőtt közös tulajdonról szóló szerződést írtunk alá. Nemcsak a nyaraló, hanem a lakás is fele-fele arányban a miénk.
Réka kezében megremegett a bögre.
— Ez komoly? Akkor apa…
— Vagy tényleg elfelejtette, vagy szándékosan hallgatott róla. De a lényeg, hogy az akkori felosztás nem volt igazságos.
— Perre viszed a dolgot? — kérdezte a lány.
Kinga hosszú ideig nem válaszolt. Bíróság, vita, régi sérelmek felszínre hozása… Megérte?
— Nem tudom. Óriási botrány lehet belőle.
Réka azonban határozottan ránézett.
— Mindig azt tanítottad, hogy ha igazad van, ne hátrálj meg. Most rajtad a sor.
Másnap Kinga remegő kézzel tárcsázta Benedek számát. A szíve a torkában dobogott.
— Halló? Kinga? Mi történt? — szólt bele a férfi.
— Beszélnünk kell. Fontos.
— Miről?
— A válásról. A vagyonról.
Csend telepedett a vonalra.
— Minden le van zárva — mondta végül Benedek feszülten. — Minek bolygatni a múltat?
— Mert előkerültek bizonyos iratok. Emlékszel, amikor húsz éve Zsuzsanna közjegyzőnél aláírtunk egy megállapodást?
Hosszú hallgatás következett.
— Miféle iratok? — kérdezett vissza hűvösen.
— A közös tulajdonról szóló szerződés. A lakásról és a nyaralóról.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz.
— Tényleg nem? Vagy csak úgy teszel? Feketén-fehéren benne áll, hogy minden közös vagyonunk egyenlő arányban illet meg minket.
— Ez biztosan valami félreértés.
— Félreértés, rajta a te aláírásoddal és a közjegyző pecsétjével?
Benedek sóhaja a telefonon keresztül is hallatszott.
— Találkozzunk holnap. A metró melletti kávézóban, ahol régen is szoktunk.
— Hétkor megfelel.
— Kinga… — szólt utána a férfi.
— Igen?
— Ne csinálj meggondolatlanságot.
Valami fellobbant benne.
— Évtizedeken át néztél le, mintha képtelen lennék kiállni magamért. Ennek vége.
Letette a telefont, és meglepve tapasztalta, hogy nem retteg. Nem fél Benedek lekezelő hangjától, sem attól, hogy megpróbálja elbizonytalanítani. A papírok nála voltak. És mögötte állt egy tapasztalt ügyvéd.
— Réka — szólt be a szobába —, holnap találkozom apáddal.
— Szurkolok neked, anya. Tudod, hogy igazad van.
— Most már én is tudom — felelte halkan.
Aznap éjjel hosszú idő után először aludt mélyen. Úgy érezte, másnap valami új kezdődik: egy élet, amelyben nem hajlandó többé háttérbe szorulni.
A kávézó szinte üres volt. Benedek már ott ült a sarokban, ujjai idegesen kopogtak az asztalon. Amikor meglátta Kingát, felállt.
— Kinga.
— Benedek.
Leült vele szemben, elővette a dossziét, és az asztalra tette. A férfi úgy nézett rá, mintha veszélyes tárgy lenne.
— Szóval mégis előkerült — mondta végül.
— Véletlenül találtam rá. Abban a régi bőröndben a nyaralóban, ahová olyan nagyvonalúan beengedtél.
— Figyelj…
— Nem. Most te figyelj. Azt mondtad annak idején, hogy az egész csak adminisztráció az adózás miatt. Közben pedig egy olyan megállapodást írtunk alá, amely biztosította, hogy mindenünk fele-fele arányban a miénk.
— Nem emlékeztem erre az iratra — felelte Benedek feszülten.
Kinga egyenesen a szemébe nézett.
— Valóban nem emlékeztél rá, vagy inkább azt remélted, hogy én soha nem fogok?