…különleges asszony volt. Falusi embernek mondta magát, mégsem lehetett egyszerű lélekként tekinteni rá. Szinte átlátott másokon: alig akadt előtte titok, az emberek gondolatai mintha nyitott könyvként hevertek volna előtte. A fontos eseményekről is rendre hamarabb értesült, mint bárki más, mintha egy láthatatlan, mindentudó forrás súgott volna neki.
Kinga és Levente gyakran töltöttek nála néhány napot a faluban. Zsuzsanna hamar a szívébe zárta a fiatal nőt, és az első perctől kezdve lányaként emlegette. Érdekes módon Kinga élete is lendületet vett, miután közelebbről megismerte őt: az új munkahelyén gyorsan rendeződtek a dolgai, előléptették, sőt idővel az addigi egyszobás lakást is nagyobbra cserélték, és egy autót is sikerült vásárolniuk. Csak a magánéletében nem találta a helyét – ott valahogy mindig elkerülte a tartós boldogság.
Zsuzsanna tréfásan már régóta hívogatta, hogy megjósolja neki a jövendőbelijét, de valahogy sosem akadt „alkalmas nap”, ahogy ő mondogatta. Most azonban – gondolta Kinga – ugyan miféle kérő jöhetne még szóba, amikor az ötvenedik évéhez közeledik?
Egy pénteki munkanap után ajándékokkal és finomságokkal megrakodva indultak útnak. Leventének pólókat és melegítőket csomagolt, majd együtt utaztak le a faluba ahhoz az asszonyhoz, akit tréfásan akár be nem teljesült anyósának is nevezhetett volna, de akit ő egyszerűen csak Verocskának, anyának szólított.
A nyolcvanon is jócskán túl járó Zsuzsanna még mindig feltűnő jelenség volt. Ahogy beléptek, már az ajtóból kijelentette:
– Kinga, éppen jókor érkeztél! Ma végre meg tudom mutatni, ki lesz az a férfi, akivel életed végéig boldog leszel. Ne is próbálj ellenkezni!
Levente átölelte a nagymamáját, aztán biciklire pattant, és elszáguldott a barátjához. Zsuzsanna pedig késlekedés nélkül hozzáfogott valami különös, nehezen érthető szertartáshoz. Kinga nem tiltakozott; ennyi év után már hozzászokott a furcsa, mégis megnyugtató szokásaihoz.